Sear Bliss: Letters from the Edge (2018)

Hat évvel az Eternal Recurrence-t követően, idén végre kezünkbe vehetjük az e hónap közepén megjelent új Sear Bliss albumot. Az immár 25. születésnapját ünneplő zenekar nyolcadik anyaga a Letters from the Edge, a hosszú szünetnek pedig megvoltak az okai. Egyrészt a tagcserék, amelyeknek köszönhetően 2013 óta Csejtey Gyula személyében új dobosa van az együttesnek; ugyanebben az esztendőben csatlakozott Vígh Zoltán gitáros is, illetve tért vissza Pál Zoltán harsonás, míg Kovács Attila gitáros tavalyelőtt kötelezte el magát újra a Sear Bliss mellett. Másrészt volt egy kis hullámvölgyük is, harmadrészt, Nagy András basszusgitáros/énekes a Nefarious-t, illetve az Arkhē-t hívta életre, negyedrészt pedig a csapat a Candlelight-tól a Hammerheart-hoz került.

A kreatív munkára 2016 folyamán került sor, ekkor kezdte megírni a zenekar az új dalokat. Felmerül a kérdés, hogy ennyi idő elteltével mivel rukkol elő a Sear Bliss. Rögtön elárulom: tömény zsenialitással. Aki a kezdetek óta ismeri, kedveli őket – remélem, sokan vagyunk –, elismeri, hogy még sohasem született két egyforma lemez az együttes műhelyében. Ez – némi malíciával éve – nem az állandó tagcserékben keresendő, hanem a zenészekben rejtőző kreativitásban, egyéniségre való törekvésben.

Egy gondolat erejéig kénytelen vagyok még a tagcseréken lovagolni, mivel azok minden esetben a zenekarvezetőt, Nagy Andrást igazolták, ugyanis vagy elkötelezettséggel, fanatizmussal, a zene iránti alázattal kell egy bandát vezetni, vagy sehogy. A majdnem 51 perces játékidő is azt vetíti előre, hogy ezúttal egy grandiózus alkotás született, a Letters from the Edge bő negyedórával lett hosszabb elődjénél.

A Crossing the Frozen River hangulatos intrója adja meg az alaphangot, mintegy ráhangolja a hallgatót az anyagra, amelyből a szélviharszerű Forbidden Doors fejlődik ki. Azonban jelen esetben nem(csak) a Phantoms-időszakot felelevenítő gyorsaságról van szó, hanem a dal közepén megbúvó középtempós váltásról, az akusztikus részekről, a hegedű felbukkanásáról, valamint a fogós, folk/pogány ihletésű dallamokról is, amelyek a kulcsot jelentik a koronghoz, ugyanis Sear Bliss albumon nem találkoztunk még annyi melódiával, mint ezen a friss művön. Többek között a már a tavaly novemberi koncerten bemutatott A Mirror in the Forest és a Haven szolgálnak minderre legjobb példaként.

A tudomány azonban ennyiben még nem merül ki, ugyanis rengeteg meglepetést, odafigyelést követelő részletet tartalmaznak a számok; még csak véletlenül sem lehet ráfogni az albumra, hogy itt a Phantoms, ott a The Haunting, amott meg a Glory and Perdition köszön vissza. Valahol azt olvastam, András szerint minden korábbi anyagukból jelen van egy pici; lelke legyen rajta, véleményem szerint ez az életmű egy újabb, önálló fejezete, azonban nem merem a legjobbnak nevezni, mert ezt a címet mindegyik korábbi Sear Bliss album megérdemli.

Az úgynevezett kozmikus hangulat, töltet példának okáért még csak nyomokban sem érhető tetten. Mindenképpen a nem várt megoldások közé tartoznak az alapvetően gyors Seven Springs klasszikus, tradicionális hatású témái, András dallamos éneke a felvezetőként közzétett Shroud-ban, de nem mehetek el szó nélkül az Abandoned Peaks fenyegető hangulata, doomos részei, illetve a Leaving Forever Land mellett sem. Utóbbiban egyrészt a dallamok viszik a főszerepet, másrészt pedig 10 perces játékidejével ez a Sear Bliss második leghosszabb felvétele.

Hajlok arra, hogy a végeredményt illetően az atmoszferikuson kívül a progresszív jelzőt is használjam; mindenféle túlzást nélkülöz ez a kijelentés, hiszen egyszerűen lenyűgöző, amit a Sear Bliss „összehozott” új albumán. Ennek tükrében az egyéni teljesítmények is briliánsak, kezdve Csejtey Gyula ötletes, változatos dobolásán át (elődei, Schönberger Zoltán és Ziskó Olivér után nem lehetett hálás feladat elfoglalni a dobszéket) Kovács Attila és Vígh Zoltán pazar harmóniáin, riffjein, fület gyönyörködtető szólóin keresztül Nagy András mély futamaiig, rá jellemző, egyedi károgásáig. Úgy vélem, mintha Pál Zoltán harsonája a háttérbe szorult volna, hangszerének ezúttal kevesebb szerep, tér jutott, de mindez értelemszerűen semmit nem von le a korong értékeiből.

Hangzás tekintetében is kizárólag felsőfokon lehet nyilatkozni, talán a legjobb megszólalású Sear Bliss album lett a Letters from the Edge. Egy kicsit a borítón lehetett volna még agyalni, a korábbi lemezek remekbe szabott grafikáihoz képest ezúttal gyengébb alkotás született, de az is előfordulhat, hogy én nem értek a festészethez.

Mit mondjak még az albumról? Hazai vonalon toronymagasan a legjobb, de nemzetközi szinten sem fognak vele szégyent vallani, sőt, alaposan feladták a leckét a mezőnynek. Nálam egyelőre az év lemeze várományosa, úgyhogy maximális elismerésem és gratulációm az „elkövetők” felé, abban pedig nagyon bízom, hogy a kiadó alaposan megtolja a szekerüket.

A szerző: Dávid László437 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*