Refuge: Solitary Men (2018)

Peter ”Peavy” Wagner – ének, basszusgitár, Manni Schmidt – gitár, Christos Efthimiadis – dob: a kedvenc Rage-felállásom, kedvenc Rage-korszakom szereplői. Örültem, hogy újra összejöttek, azt azonban nem gondoltam volna, hogy új dalokat is írnak, és friss lemezt adnak ki, úgyhogy hurrá!

A fenti három zenész 1987-től 1994-ig játszott együtt a Rage zászlaja alatt, közös munkájuk gyümölcse öt remek album, a Perfect Man-től a The Missing Link-ig. Ezt követően külön utakon indultak tovább: Manni többek között megjárta a Grave Digger-t, Chris a Tri State Corner oszlopos tagja lett, Peavy pedig a Rage-et vitte tovább.

Két évtized telt el, amely idő alatt a muzsikusok nem igazán tartották egymással a kapcsolatot, majd amikor 2014-ben újra találkoztak, kitalálták, hogy Tres Hombres néven adnak egy titkos koncertet szülővárosukban, Herne-ben. A show híre csupán a Facebook-on, illetve szájról szájra terjedt, ennek ellenére több mint 1200 rajongó volt kíváncsi a régi Rage-nótákra.

Ezt követően is együtt maradtak, és már Refuge-ként folytatták; a régi-új csapat nevét az 1993-as The Missing Link album egyik számától vették kölcsön (bemutatkozó albumuk címe pedig az 1992-es Trapped! lemez egyik nótacímének többes száma). 2015-ben és 2016-ban a legnagyobb európai fesztiválokon léptek fel (olyan is előfordult, hogy a Rage előtt), és három koncert erejéig Japánba is ellátogattak. Egyik ilyen show-jukból koncertlemez készült (Live at Rock Hard Festival), amely a 2015-ös, The Refuge Years című Rage box set-ben is helyet kapott.

Ami kezdetben egyszerű mókának indult, abból nagyon hamar igazi zenekar lett. „A fesztiválfellépések alkalmával újra éreztük a köztünk lévő összhangot, kémiát – mesélte Manni. – A koncertek nagyon jól sikerültek, ráadásul közben új dalötleteink is születtek. Az olasz Frontiers Records munkatársai valahogy tudomást szereztek erről, és lemezszerződést kínáltak nekünk. Azt hiszem, Peavy, Efthi és én is féltünk kimondani, hogy igen, készítünk egy lemezt, rajta vadiúj Refuge-szerzeményekkel.”

Peavy rögtön az elején nyomatékosította, hogy a Refuge és a Rage léte semmilyen tekintetben nem üti egymást. „Két teljesen különböző bandáról van szó – hangsúlyozta a frontember. – A Refuge-vel lehetőségünk nyílik olyan régebbi nótákat is játszani, amelyek valamiért nem kapnak helyet a mai Rage repertoárjában. A két zenekart különböző muzsikusok alkotják (leszámítva persze engem), akiknek egymástól eltérő ötleteik és személyiségük van.”

„A Refuge ráadásul sokkal inkább az old-school vonalat viszi tovább – tette hozzá az énekes. – A csapat majdnem úgy szól, mint annak idején; talán valamivel lelazultabb és érettebb, de a hangulata alapvetően ugyanaz. Pontosan tudjuk, hogyan gondolkodik a másik, így már a közös próbatermi jammelések alkalmával visszatért a régi varázs. Nagyon örülök, hogy néhány korabeli, akkor még fiókban maradt ötletünket is sikerült felhasználnunk, és dallá gyúrnunk. A Waterfalls például az egyik kedvencem volt azon dalok közül, amelyeket anno nem sikerült befejeznünk; nagyon büszke vagyok, hogy végül abból is egy remek nóta született.”

Na, de nézzük, hogyan sikerült a Rage egykori klasszikus felállásának visszatérése! Nehezen adta oda magát az anyag: az első, de talán még a második hallgatás után is azt gondoltam, nem ezekért a szerzeményekért fogjuk szeretni Peavy-t és társait, és tényleg többször volt olyan érzésem, mintha egy annak idején félbehagyott, vagy az akkori lemezekről kiselejtezett dal jönne szembe velem. Harmadik, negyedik, ötödik nekiülésre azonban egyre több nóta villantotta fel pozitívumait, egyik refrén a másik után ivódott belém. Mostanra ismerősre hallgattam az anyagot, és egész máshogy tekintek rá, mint kezdetben.

Mintha a trió az egész megszólalását lejjebb hangolta volna: Manni gitárja mélyebben szól, és – ahogy azt már a tavalyi Rage-anyag kritikájában is említettem – Peavy hangterjedelme is beszűkült. Az énekes az alsóbb regiszterekben van otthon, amitől az egyébként remekül megírt refrének kevésbé szárnyalóak, kevésbé fejtik ki hatásukat. Több helyen is arra gondoltam: a régi Peavy hogy kiénekelné ezt! Persze, hiába is sírnám vissza a frontember régi orgánumát, ez van, ezt kell szeretni.

A Solitary Men-nek természetesen így is számos szép pillanata van. Az albumot nyitó Summer’s Winter a legjobb Rage-hagyományokat követi, legalább három tempóváltást hallunk, és Manni gitáros megnyilvánulásai is teljesen meggyőzőek benne. A negyedikként elhangzó From the Ashes-ben kapott helyet az anyag legjobb refrénje, de a lemez első felének valamennyi dalát ugyanígy méltathatnám.

Magyarázatként fűzném hozzá, hogy az album nálam két bónusznótával – az Another Kind of Madness-szel és a The Man in the Ivory Tower akusztikus verziójával – egészül ki, így én 12 dalban gondolkodom. Ilyen megközelítésben állítom, hogy a lemez második fele valamivel gyengébbre sikerült: a Mind Over Matter-t, valamint a Let Me Go-t némiképp tölteléknek érzem, és a Peavy által dicsért Waterfalls-szal sem tudtam még megbarátkozni. Utóbbi, komplex, nagy ívű alkotás, azonban elégikus lírája miatt egy kicsit kakukktojás az albumon.

Ha mérlegre kellene tennem Peavy két csapatának legfrissebb alkotását, az összehasonlításból egyértelműen az új Rage-album jönne ki győztesen. Míg a Seasons of the Black nálam az elmúlt év egyik legjobb anyaga volt, a Solitary Men egyelőre messze van az idei Top 10-től, de abban is biztos vagyok, hogy a dalok sokak arcára nosztalgikus és egyben elégedett mosolyt csalnak majd.

A Refuge bemutatkozó anyaga, azt gondolom, nem folytatása a régi szép időknek; tekintsük inkább egy izgalmas időutazásnak, zenei kalandnak. Persze az sem kizárt, hogy a lemeznek lesz folytatása. „Olyan sokáig szeretnénk ezt csinálni, ameddig csak lehet – nyilatkozta Peavy. – Mindez egy régi barátság újjászületésének bizonyítéka, és részünkről egy igazán szívből jövő dolog.”

Minthogy a frontember két, egymáshoz nagyon hasonló projektet pörget egymás mellett, a magam részéről azt sem tartom lehetetlennek, hogy idővel a régiek lesznek az új Rage-tagok, vagyis a két csapat összeolvad, és a fiatalok – Marcos Rodriguez gitáros és Vassilios „Lucky” Maniatopoulos dobos – „feleslegessé” válnak. Meglátjuk.

A szerző: Coly567 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*