Rage: Perfect Man (1988)

Akik a ’70-es, ’80-as, ’90 években szinte minden esztendőben meglepték rajongóikat egy újabb albummal, mostanában ugyanilyen gyakorisággal ünneplik valamelyik lemezük megjelenésének kerek évfordulóját. Ilyen együttes a német Rage is, amelynek tavaly Execution Guaranteed (1987) és Trapped! (1992) című anyagairól emlékeztem meg egy közös cikkben (itt). Idén a Perfect Man mellett az 1993-as The Missing Link és az 1998-as, XIII című korong is jubilál (a 20 évesnél fiatalabb albumokról most szándékosan nem beszélek).

Peter „Peavy” Wagner csapatát az Execution…-nel ismertem, viszont a Perfect Man-nel szerettem meg igazán, s mivel utóbbi máig a kedvenc Rage-lemezeim egyike, szívesen időzöm el nála néhány bekezdés erejéig.

Az album előtörténetéről röviden annyit, hogy az Execution Guaranteed lemez megjelenését követően – Peavy kivételével – a teljes legénység dobbantott, így tűnhetett fel az énekes-bőgős frontember mellett a gitáros Manni Schmidt (korábban a Rusty Nail és a Vötca sorait erősítette), valamint a dobos Chris Efthimiadis (aki ezt megelőzően az Atlain-ben játszott). Így jött létre az addigi kvartett helyett a zenekar első trió felállása, és vette kezdetét a Rage talán legsikeresebb időszaka.

Az új formáció első haditette a ’88-as Perfect Man album volt; a csapat ezen talált rá arra az ösvényre, amelyen gyakorlatilag azóta is halad: egy olyan ultradallamos muzsikára és egyedi megszólalásra, amelyben sem követőik, sem utánzóik nem voltak. Érdekes, hogy a zenekar által játszott metalra a „power” mellett a „speed” jelzőt is ráaggatták, holott dalaiknak csupán kisebb hányadában lépnek rá úgy igazán a gázpedálra. Lemezeiken élvezetesen változatos a tempó; a melodikusság mellett ez anyagaik másik nagy erénye.

A harmadik pedig a vidámság – én legalábbis lazának, jó hangulatúnak érzem a dalok többségét. A zene úgy vágtat, hogy a muzsikusok közben nem izzadnak és nem is vicsorognak. Ez különösen az olyan eszement refréneknél jön ki jól, mint az 1988-as album Supersonic Hydromatic-je vagy az egy évvel későbbi lemezen hallható Make My Day.

Egy trió muzsikája nyilván nem szól olyan töményen, mint egy két gitárral felálló csapat anyaga, viszont így jobban kitűnnek az egyéni teljesítmények, például Peavy hangsúlyos, rövid megvillanásaiban is virtuóz bőgőjátéka. Az énekes jellegzetes, ekkor még magas fekvésű hangja egyesek számára talán egy kissé irritáló lehet, ám orgánuma messziről felismerhető, a csapat egyik védjegye, nem beszélve arról, hogy így tudta kiénekelni azokat az őrült dallamokat, amelyektől olyan ellenállhatatlanok e korszak legnagyobb Rage-slágerei.

A Perfect Man tehát a zenekar harmadik nagylemeze, amelynek dalait 1988 februárjában és márciusában rögzítették a berlini Sky-Trak stúdióban, a „végtermék” pedig 30 évvel ezelőtt, június 6-án látott napvilágot.

A lemezen jó és még jobb nóták követik egymást. Nyilván nem lehet végig száz százalékon tartani a színvonalat, nem tetszhet minden dal egyformán. Jó indítás a gyors Wasteland, amelyben két szóló is kifüstöl Manni ujjai alól. Tetszik, ahogy az In the Darkest Hour refrénjében a gitár felelget az énekesnek.

Az is óriási (volt) a Rage-ben, hogy a címet látva egyből beúszik az agyunkba a dallamos refrén. Ez történik a Perfect Man, a Death in the Afternoon és a Between the Lines esetében is, de itt szinte az összes nótát felsorolhatnám.

Az anyag csúcsa számomra a „műsor” közepén elhangzó Sinister Thinking–Supersonic Hydromatic–Don’t Fear the Winter hármasa. Ha az elsőt és az utolsót eszement dallamos refrénje miatt emelem ki, mint mondjak a középső giganótáról? Egy zenekarnak jó esetben van tökéletes nótája – a Rage-nek ez az. Ahogy a vége felé a gitár együtt „énekli” Peavy-vel a refrént… katartikus!

A lemez B oldala is tartogat néhány csemegét. (A Don’t Fear the Winter már itt kapott helyet; ennek a dalnak is milyen húzása van!) Manni gitárja az A Pilgrim’s Path refrénjében is együtt fut az énekkel. Az is tetszik, ahogy a Time and Place baljós alap-gitárrifje alatt a dal végére felgyorsul a ritmus. A Round Trip-ben pedig Peavy szöveg nélküli vokálját és az alatta felpörgő zenét kell aranyba foglalnunk; ahhoz képest, milyen átlag hard rock riffel indul, mekkora himnusz lesz belőle a végére!

Az album megjelenését követően a zenekar az U.D.O.-val, a Motörhead-del, a Saxon-nal és a Running Wild-dal turnézott. Szerencsére kreativitásuk, dalszerzői vénájuk sem apadt el, hiszen a következő évben érkezett a Secrets in a Weird World, ami nemcsak szerintem jelenti a banda pályafutásának csúcspontját. A ’92-es Trapped!-del a nemzetközi áttörés is összejött nekik, és egy nagyobb japán turnéra is lehetőségük nyílt.

1994 elején azonban Manni Schmidt távozott a zenekarból, Peavy pedig ismét kvartetté bővítette a csapatot. A dobos Chris Efthimiadis az ezredforduló végéig maradt az együttesben, aztán ő is új kihívások után nézett. A nagy trió 2014-ben jött újra össze, hogy előbb Tres Hombres, majd Refuge néven – a Rage-től teljesen függetlenül – játsszon együtt, sokáig csak a koncertszínpadokon (és ezzel összefüggésben természetesen a próbateremben).

A Perfect Man remaszterizált változatát – minimálisan megváltoztatott borítóval és hét bónuszdallal megspékelve – 2002-ben jelentette meg a Noise/Sanctuary. Ha egyik-másik ráadásnóta (például a Symbols of Our Fear) hozza is az eredeti album dalainak nívóját, azért mégiscsak a bő háromnegyed órás, 12 számos korong az örök klasszikus.

A szerző: Coly603 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*