Neverdawn: Just Business (2018)

Teljesen véletlenül botlottam bele ebbe a zenekarba. Számos másik csapattal együtt kerültek a látóterembe, és míg a többség idővel belesüppedt a jelentéktelenség szürke iszapjába, ők a felszínen maradtak. Mint kiderült, amerikaiak, igen fiatalok és ez a bemutatkozó lemezük. Elsőre ez az anyag is elég középszerűnek tűnt, de minél többet hallgattam, annál jobban megkedveltem.

A csapatot 2016 áprilisában, az Egyesült Államokbeli Columbus városában (Ohio állam) hozta össze a gitáros RJ Gilliland és az énekes-gitáros Tristan Woodruff. Ők ketten kezdtek el dalokat írni tervbe vett első nagylemezükre, olyan bandák zenéje által inspirálva, mint a Metallica, a Megadeth, a Slayer, az Anthrax, az Iron Maiden, a Volbeat, vagy az Orden Ogan. Olyan hangzást szerettek volna megalkotni, amely friss, ugyanakkor ismerős is lehet a ’80-as, ’90-es évek zenéjén felnőtt generációk számára.

Az alapítók előbb dobosukra, az akkor mindössze 15 éves (!) Ethan Ritenour-ra akadtak rá (a képek alapján ők sem lehetnek sokkal idősebbek nála), majd több basszusgitáros kipróbálását követően, a bőgős Julian Chandler-rel vált teljessé a csapat. Ez a négyes jegyzi az ez év februárjában, saját kiadásban megjelentetett bemutatkozó albumot, amellyel párhuzamosan első klipjüket is elkészítették, a lemez Cut & Run című dalához. Ritenour helyét időközben Josh Mayhan vette át a dobok mögött.

Nem tisztán thrash, amit játszanak, inkább erőteljesen riffelő heavy metal. A két gitár ellenére is viszonylag szellős a hangzásuk; a jövőben talán ezen lehetne szigorítani – persze, csak ha ezt ők is szeretnék. A Metallica és a Megadeth hatása tagadhatatlan, a Neverdawn azonban egyik kópiájának sem mondható.

Nagyon jól kezdődik az anyag, lovaglótempós basszussal, amelyből fokozatosan épül fel és keményedik be a Blind című nóta. Az ének minimális mértékben dallamos, emellett egy kicsit flegmának mondanám.

A negyedikként elhangzó Cut & Run-nál éreztem azt, hogy ott van benne egy nagy sláger csírája, amit azonban nem sikerült kibontani. Azt követően viszont elkezdődik a tűzijáték: a középtempós Drifter már minden szempontból fogós nóta.

Innen nézve kár, hogy az anyag elejét ellazázzák: a kezdés ütős, ám ha valaki az első két-három szám alapján dönt, hogy megszerezze-e a lemezt, lehet, hogy más csemege után néz. Holott az album súlypontja a 4-9. nótán van. Azon belül is a Sons of War a korong szerintem legnagyobb dala, amelyet nem is thrash-nek, inkább dallamos rock and roll nótának neveznék. És ha az óriási refrén nem volna elég, a dal második felében, egy újabb dallamos énektéma beemelésével még rátesznek egy lapáttal.

A No Love Lost második refrénjét követően, gitárszóló helyett egy tömény, dübörgő alapra helyezve jó kis riffelést tálalnak elénk a fiúk. A Line in the Sand instrumentális szerzemény, ám sajnos nem olyan izgalmas, mint amennyire hosszú, de azért ez is az album pozitív pillanatainak számát gyarapítja.

A bő háromnegyed órás anyag vége egy kicsit megint gyengébb, a Moving Forward című nótát a felejthetőbb dalok közé sorolnám (érdekes, mások éppen fordítva építik fel lemezeik dramaturgiáját: az elejét és a végét nyomják meg).

Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy a következő alkalommal mire futja a fiatalok lendületéből. A Just Business ígéretes kezdés, egy ennél valamivel ütősebb második lemezzel kiemelkedhetnek a tömegből, és akár a heavy/thrash mezőny felsőházába is beverekedhetnék magukat. Én szurkolok nekik.

A szerző: Coly624 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*