Meliah Rage: Idol Hands (2018)

Hogy miket nem tanul az ember a heavy metal zene hallgatása kapcsán! Tudtátok például, hogy a meliah állítólag egy olyan észak-amerikai indián törzs volt, amelynek férfijai csata előtt ópiumot szívtak? Így a Meliah Rage azon rézbőrű harcosok dühe, tombolása, akik a harcban nem ismerték a félelmet.

Én, bár már a ’80-as években is hallottam a csapat nevét, a legutóbbi időkig egyetlen lemezüket sem ismertem, valahogy nem keltették fel az érdeklődésem, így aztán elmentünk egymás mellett. Utólag bánom (bár ahogy egy élő klasszikus mondta, soha nem késő pótolni a lemaradást), mert a bostoni csapat egész kellemes power/thrash muzsikát játszik.

A zenekart 1987-ben alapította Anthony Nichols gitáros. Szinte egyből rátalált Jim Koury szólógitárosra, akivel azóta is együtt játszanak, és Stuart Dowie dobosra, aki egy rövid távollétet leszámítva ugyancsak máig stabil tagja a formációnak.

A nagy thrash-robbanás epicentrumában (és azóta is) egy kissé elvesztek az olyan óriások árnyékában, mint a Metallica, az Anthrax, a Megadeth, az Exodus vagy a Testament. Dallamos thrash-sel kezdtek, a grunge ’90-es évekbeli térhódítása azonban őket is hazavágta: 1996-ig húzták, akkor feloszlottak, és csak nyolc évvel később indultak újra. Akkor vett lendületük máig tart: az első korszak három albumához képest az új évezredben már hat nagylemezt tettek le az asztalra. A zenekar frontembere az a Paul Souza, aki tavaly csatlakozott ismét társaihoz, ám korábban két alkalommal is volt már a Meliah Rage tagja: a 2004-s Barely Human, a két évvel későbbi The Deep and Dreamless Sleep és a 2011-es Dead to the World anyagokon is az ő hangját halljuk. A basszusgitáros sem új fiú, ő 2006 óta erősíti a csapatot.

Számomra abszolút kellemes meglepetés az együttes idei anyaga: a zene letisztult, egészséges elegye a heavy-power-thrash-nek. Nichols-ék jól eltalálták a gitárhangzást, és jó néhány emlékezetes témával is szolgál a nyolcszámos, 41 perces alkotás. A címadó nóta és az Absolute Power már első hallgatás után megragadtak bennem; máig ezek a kedvenc tételeim a lemezről.

A Dark as Your Thoughts menetelős gitáralapja is megfogott, ahogy az albumot záró Where Darkness Lies végének monoton zakatolása is egyfajta kellemes révületet okozott nálam. A Crushed Beneath My Heel és az Infernal Bleeding is a refrénje miatt tetszik; előbbit csordavokál kiáltja, utóbbi egy lomha középtempós nótában jelenti a tetőpontot.

A csapat végig egyenletesen magas színvonalon teljesít, alapvetően minden rendben van az anyaggal, mégis hiányzik belőlük valami. Egyértelműen kiemelkednek az átlagból, ám ahogy eddigi pályafutásuk, jelenlegi pozíciójuk is mutatja, valamiért nem férnek be az első ligába.

Hallgatásról hallgatásra egyre jobban tetszik az Idol Hands, fel is keltette az érdeklődésemet a csapat korábbi lemezei iránt, úgyhogy – kronologikusan visszafelé haladva – indulok is értük a „boltba”.

A szerző: Coly567 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*