Latitudes: Old Sunlight (2016)

Bevallom őszintén, hogy bár sokat próbált és ridegre edzett zenehallgatónak tartom magam, a Latitudes itt tárgyalt lemeze, az Old Sunlight majdnem kifogott rajtam. Vonzó volt és csábított, de nem adta könnyen magát. Lehetetlen volt első nekifutásra kiismerni és megszeretni, pedig egy minden ízében szerethető, prémium kategóriás lemezről van szó. Első próbálkozásomkor azonban jó, ha a feléig eljutottam. Pedig amit addig hallottam belőle, az rockzenei csúcsteljesítménynek tűnt. Később is menetrendszerűen lepattintott magáról valahol középtájon, és nem értettem, miért.

Tucatnyi végighallgatás után, ma már sejtem. Az a helyzet ugyanis, hogy a mi aktuális lelkiállapotunk tükörképeként kettős arcot mutat felénk a lemez, és válik olykor a zenei élvezetek végtelen tengerévé, máskor pedig az ingerek zsibbasztó túlcsordulásává. Más szóval, ami a lemeznek az erőssége, az egyben a neuralgikus pontja is.

Mondok három nevet, hogy könnyebb legyen tájékozódni: King Crimson, Mekong Delta és egy progresszivitásra hajlamos, death metal-alapokra építkező extrém nagyágyú, mondjuk, az Opeth. Ezzel a három névvel nagyjából ki is jelölhetjük a metálzene képzeletbeli térképének azon tartományát, ahol ezt a lemezt leginkább keresnünk érdemes. Hogy tovább szűkítsük a kört, a Mekong Delta Dances of Death című lemezének címadó tételén keresztül nagyjából fókuszba tudjuk helyezni magunkat az Old Sunlight zenéjének elmosódó kontúrjaival kapcsolatban.

Elképesztően technikás és zavarba ejtően intenzív háromnegyed órát vállal be az, aki nekirugaszkodik az anyagnak. Elsőre biztosan nagy falat, de még a tizedik nekifutásra is kihívás. Azonban rendre azon vesszük észre magunkat, hogy a Latitudes tagjai már megint ugyanolyan könnyedén és ugyanolyan gyorsan csináltak belőlünk bolondot, mint korábban. Alig pár perc alatt képesek ugyanis lépre csalni, és bevinni minket az erdőbe.

Már a lemezt nyitó Ordalian és az azt követő Body Within a Body együttesen több mint negyedórája is olyan tömény és főleg olyan intenzív zenét áraszt ránk, hogy még a szellősebb részeivel együtt is gyakorlatilag folyamatosan tüzérségi tűz alatt tart bennünket. Adam Symonds éneke ugyan segít nekünk abban, hogy egy pár pillanatra vele együtt mi is belebambulhassunk a gyertyafüstbe, ám ezek a megnyugtató részek viszonylag ritkásak és csak átmenetiek. Levegőt venni azonban csak ezeknél tudunk. Mikael Akerfeldt szelleme és merengő hangja idéződik meg bennük, az Opeth legjobb lemezeiről.

Egyébként pedig annyi kiállás és váltás tagolja darabokra a zene többi részét, hogy elsőre még azt sem tudjuk megmondani, hol ért véget az egyik dal, és hol kezdődött a másik. Tulajdonképpen nem is nagyon beszélhetünk hagyományos értelemben vett számokról, inkább csak egységekről. Témavariációk egymásutániságából felfűzött, széttagolt orientációjú, de előre húzó kompozíciókról. A lemez első felének meghallgatása után az ember hajlamos azt érezni, hogy talán már egy órája is szól a zene. Annyi inger éri ugyanis. Annyira tömény és kacskaringós tud lenni az Old Sunlight első két tétele, hogy akár egy egész lemez is kitelne belőlük.

Ráadásul a kompozíciók felépítése is jelentősen eltér a megszokottól. Folyton átmenetekben vagyunk, csak sodor minket előre a lavinaként ránk szakadó áradat, és alig van miben megkapaszkodnunk. A visszatérő és felismerhetően variálódó elemektől az egész mégis kap valamifajta tartást, kontinuitást. Jobbnál jobb riffek számolatlan sora bukkan fel, és tűnik tova a lemez háromnegyed órája alatt. Annyi szépség és elegancia van azonban ebben a sűrű zenei zuhatagban, hogy az ember szívesen áll alá, hogy megfürödjön benne, hogy tovább tanulmányozhassa, és hogy minden részletét közelebbről szemügyre vehesse.

Ebbéli ismerkedési törekvésünknek az Old Sunlight nem áll ugyan kimondottan ellent, de nem is nagyon segíti. Leginkább mindez a két gitárosnak köszönhető, merthogy az egyébként is nagyon komoly kvalitásokkal rendelkező tagok magas szintű összjátékából is kitűnik a két gitáros teljesítménye. Név szerint Adam Crowley-nek és Tim Blyth-nek a számlájára írható ugyanis , hogy hosszú percekre eltévedünk, és úgy érezzük magunkat, mintha dühös darazsak rajzásának kellős közepében állnánk, minden orientáció nélkül, védtelenül, de boldogan. Ők ketten terítik rá a már eleve feszesre húzott dob-basszus alapokra sajátos hang-ornamentikájuk alig követhető bonyolultságú és szerkezetű, sűrűn zizegő rétegeit.

Ha a gitárokon van a hangsúly – márpedig itt szinte mindig azokon van –, túlcsordul tőlük a zene. Megállás nélkül passzolgatják oda-vissza egymásnak a hathúros ziccereket, de nem csak a gitárokon megy ez a játék. A dob technikás és imponáló szaporasága is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy gondolkodás nélkül elcsábuljunk, és menjünk utánuk a sűrűbe. Mike Davies ötletes és csavaros dobfutamai mintegy plusz ritmusgitárként, résmentesen simulnak bele Blyth és Crowley szólamaiba. Jon Lyon basszustémái ebben a zümmögő hangviharban értelemszerűen egy kicsit a háttérbe szorulnak, de nyilván csak azért, mert a többi sáv történései mindent eluralnak. A gitárok szinte füstölnek, a dob pörögve zakatol alattuk, a tempó nagyrészt feszes és határozott.

A zene komplex, mozaikszerű, folyton változó és áramló részletek kavalkádja. Lényegében ez az állandó változás az okozója a befogadás nehézségeinek is. Tucatnyi hallgatás után persze az ember már jobban kiismeri magát a viharban. Ahogy érzékelni kezdi benne a rendszert, úgy egyre mélyebbről előkerült részleteire is rácsodálkozhat. Ilyen részletek pedig bőséggel akadnak. Tulajdonképpen ezekből áll össze az Old Sunlight. Azonban, látszólagos kiszámíthatatlansága és eklektikussága ellenére is magával ragadó mindaz, amit a Latitudes ezen a lemezén művel.

De hogy egy kicsit a földön is járjunk, azt érdemes tudni róluk, hogy ez már a harmadik teljes albuma a 2006-ban, Hertfordshire-ben alakult formációnak. Egy Agonist (2009) és egy Individuation (2012) mellett a teljesen instrumentális bemutatkozó EP-jük is (Bleak Epiphanies in Slow Motion) ott van a diszkográfiájukban. Ezek a korábbi munkáik talán még nem voltak annyira vibrálóak, mint az Old Sunlight. Bár mindegyik ugyanilyen sokszínű és összetett, de több van még bennük a lassabb tempójú, doom felé közelítő elemekből, és a gitárok sem vágnak olyan élesen, mint itt. Ebben nyilván a sokat javult hangzásnak is szerepe lehet, de a változás okai szerintem inkább természetes fejlődésük előremutató mozgásaiból következnek.

Az Old Sunlight egy minőségi album, minőségi zenével, mindazon beavatottak számára, akik nem elégednek meg pusztán a középszerűen jóval, akik izgalomra és pofonokra vágynak egy zene hallgatása közben. Ínségesebb időkben elővehetjük majd ezt a lemezt, boldogan elmerülhetnünk benne ahányszor csak akarnunk, mert minden egyes alkalommal ugyanolyan intenzív, frissítő ingerzuhatagként hat ránk, mintha először hallanánk.

A szerző: Bársony Péter22 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*