Death: Leprosy (1988)

Létezett-e szélsőségesebb album a Scream Bloody Gore-nál 1987-ben? – tehetjük fel a kérdést. Nem nagyon. Sőt, egyáltalán nem. A Possessed által 1985-ben, a Seven Churches-zel lefektetett alapokra maximálisan építkező anyag 31 évvel ezelőtt a maga nyers hangzásával maga mögé utasította a komplett, még javában formálódó extrém metal mezőny összes kiadványát, mégpedig úgy, hogy konkurenciából, kihívókból nem volt hiány. A teljesség igénye nélkül: Scum (Napalm Death), Season of the Dead (Necrophagia), The Ultra-Violence (Death Angel), Under the Sign of the Black Mark (Bathory), Terrible Certainty (Kreator).

Véleményem szerint Chuck Schuldiner abszolút tudta, hogy brutalitás, agresszió, kíméletlenség tekintetében elment a falig, amit fokozni már nem nagyon lehetett. Köztudott, hogy Chuck akkoriban San Francisco-ban élt, azonban céljai megvalósításának érdekében hazaköltözött Floridába. Mik voltak ezek a célok? Fejlődni, jobb, képzettebb, technikásabb zenésszé válni, ehhez pedig a déli állam kitűnő táptalajnak bizonyult, mivel az amerikai death metal ott vert gyökeret, mondhatni, a stílus őshazájává vált.

Ma már nem tudjuk meg, hogy mennyire volt logikus, tudatos az új felállás életre hívása, a lényeg, hogy az akkoriban kimúló, jobban mondva pályafutását egy rövid időre jegelő Massacre háromnegyede csatlakozott Chuckhoz, nevezetesen a Mantast vele megalapító Rick Rozz gitáros, Terry Butler basszusgitáros, valamint Bill Andrews dobos.

Miután a tagság összeállt, és a Death koncertképes lett, a legénység az 1987. július 25-én, első alkalommal megrendezésre kerülő Milwaukee Metalfest-en (Eagles Ballroom) mutatkozott be a nagyérdeműnek, mégpedig egy roppant illusztris, erős mezőny társaságában: Apoplexy, At War, Blood Feast, Death Angel, Fates Warning, Firing Squad, Hallows Eve, King Diamond, Kublai Khan, Metal Onslaught, Nuclear Assault, Realm, Sacrifice, Trouble, Zoetrope. Ezt követően 1988. február 12-ig voltak turnén, miközben bőszen írták az új anyag témáit, amelyek közül többet is teszteltek élőben, mint például a Left to Die-t, illetve az Open Casket-et, de ekkora már a Pull the Plug-ot, illetve a Born Dead-et is befejezték, ergo az új album felével elkészültek.

Nemcsak a tagság, de a felvételek helyszíne, hanem a producer személye is változott, ugyanis az 1988 áprilisában elkezdődött munkára a Morrisoundban, Dan Johnson felügyelete mellett került sor. Fontos azt is megjegyezni, hogy a dalok háromnegyedét a Schuldiner/Rozz páros jegyezte, mindössze két tételnek, a címadónak, illetve a Pull the Plug-nak kizárólagos szerzője Chuck, és noha Terry Butler a zenekar tagja volt, a basszusrészeket is a Főnök játszotta fel a lemezre.

Már rögtön az albumot indító Leprosy-nál azzal szembesül a hallgató, hogy a hangzás a bemutatkozáshoz képest sokkal letisztultabb, ugyanakkor töményebb, vaskosabb lett, másrészt pedig, hogy a Death egy érettebb, kiműveltebb, technikás irányba indult el. Értelemszerűen a súlyosságból, a brutalitásból semmit sem engedtek, Chuck ugyanolyan embertelenül hörög, ahogyan azt egy évvel azelőtt tette, a Possessed hatását sem vetkőzték még le teljesen, ugyanakkor sokkal több teret kaptak a dallamok.

Nem túlzás azt állítani, hogy a Born Dead, az Open Casket és a Pull the Plug a korai Death kvázi slágereivé avanzsáltak, de a Left to Die is azonnal hat könnyen megjegyezhető refrénjével. Teljesen egyértelmű lett, hogy a csapat motorja, a fejlődés katalizátora egy személyben Chuck, mint ahogy az is, hogy bárki legyen is a másodgitáros, annak meg kell elégednie – kis túlzással – a statisztaszereppel, kevés tér jut számára.

(Bár, a későbbiekben ez változott, akárki is gitározott a Death-ben, egyrészt komoly követelményeknek kellett megfelelnie, másrészt mindig hozzátett valami extrát, a minőséget mindig egy fokkal feljebb tolva). Jelen esetben Rick Rozz volt az „áldozat”, akit nem feltétlenül nevezek technikás gitárosnak, Chuck méltó párjának, ám markáns stílusával, súlyos, tömény riffjeivel (akárcsak Trevor Peres) azért otthagyta névjegyét a végeredményen.

Bill Andrews dobolása teljesen alapra vett, nem cifrázza a témákat, egyszerűen oldja meg feladatát, mindazonáltal a dobjáték sokkal változatosabb, mint a Scream Bloody Gore-on. Változások álltak be a szövegek terén is: a véres, belsőségekben tocsogó, horror tematika helyett Chuck a valós világra, a hétköznapi problémákra kezdett fókuszálni, amelyek pályafutása végéig elegendő mondanivalót szolgáltattak számára.

Újra visszatérnék a már fentebb említett megszólalásra (noha a Morrisoundban már a Leprosy-t megelőzően is készültek felvételek), ugyanis ezen a korongon bukkant fel hangmérnökként egy bizonyos Scott Burns, akinek neve később fogalommá vált a death metalban, arról már nem is beszélve, hogy a Napalm Death-nek bevallottan eme album hangzása miatt esett a választása Burnsre és a stúdióra, amikor nekiálltak a Harmony Corruption felvételeinek; megpróbáltak a lehető legközelebb kerülni a Leprosy jellegzetes soundjához.

Értelemszerűen turnék, koncertek követték a lemez megjelenését, azonban az év végéhez közeledve a Rick és Chuck között fennálló, egyre mérgesedő viszony utóbbi számára tarthatatlanná vált, ezért utóbbi kipenderítette társát a zenekarból. Chuck: „Rick-et alapvetően kirúgtuk a bandából annak a ténynek köszönhetően, hogy csapatként mindannyian a fejlődést tartottuk szem előtt, és azt, hogy jobb muzsikusokká váljunk, márpedig ő egyszerűen nem volt az. A tehetetlensége, hogy eljátsszon bizonyos témákat, meggátolt abban, hogy azt az anyagot írjam meg, amit meg akartam írni, így mindannyian tudtuk, hogy itt az idő a változásra”.

A későbbiekben is ez a szemléletmód vezérelte Chuck Schuldinert, ami egy páratlan karrierhez, valamint további öt zseniális albumhoz vezetett.

A szerző: Dávid László485 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

2 hozzászólás

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*