B oldal

Az elkövetkező hetekben két album kapcsán is meg fogom jegyezni (a cikk már elkészült, de még nem került fel az oldalra), hogy az A oldala (első fele) jóval erősebb, mint a B (a második öt szám). Mitől lehet ez? – tettem fel magamnak a kérdést. Az előadók fáradtak el a végére vagy én, a zenehallgató?

Nézzük az első esetet! Ha eltekintünk attól a két szélsőségtől, hogy egy lemez valamennyi nótája egyformán erős vagy egyformán gyenge, legalább négy másik forgatókönyv lehetséges.

a.) A fenti szituáció, vagyis amikor a zenekar – fontosnak tartva az első benyomást – sprinttel kezd, az elején ad bele mindent, az összes jó dalát felpakolja az A oldalra, a B-re pedig marad, ami marad.

b.) A csapat az elejét és a végét nyomja meg nagyon, közben pedig alakul, ahogy alakul.

c.) Az együttes fokozatosan viszi el közönségét a csúcsra, majd onnan vissza a kiindulópontra. Ilyenkor a lemez közepe a legerősebb.

d.) Bár az anyag nem egyenletesen magas színvonalú, az előadó igyekszik a nem különösebben ütős tételeket emlékezetes kompozíciókkal váltogatni.

Vagyis tényleg előfordulhat, hogy az album első felét szándékosan izmosabbra gyúrták. De mi a helyzet a mi figyelmünk, érdeklődésünk lankadásával? Egy nyolc-kilencszámos korong esetében, ami ráadásul még jó zenét is rejt, ez nem valószínű, egy bizonyos dalmennyiség felett azonban elkerülhetetlen, hogy fáradunk, hogy unni kezdjük a kissé hosszúra nyúlt előadást (ezekben a percekben is egy 17 számos alkotást hallgatok). És mivel már nem koncentrálunk annyira, nem vesszük észre az anyag finomságait, átsiklunk egy-egy rész felett, mondván, ez már nem olyan érdekes (mint az első 20-25 perc).

Ezzel kapcsolatban – tudtomon kívül, valószínűleg többekkel együtt – alanya voltam egy érdekes kísérletnek. Amikor még a ’80-as évek közepén először hallottam az Anthrax Spreading the Disease albumát lemezbolti műsoros kazettán (by Sufni Records), nekem így kezdődött az anyag: Aftershock, Armed and Dangerous, Medusa, Gung-Ho. Le voltam nyűgözve, hogy milyen ütős nótákkal indul a lemez, a másik öt nóta legalább egy vagy két árnyalattal szürkébbnek tűnt ezeknél.

Ti nyilván egyből rávágjátok a megoldást, ami nekem, nekünk csak később esett le: a háztáji stúdióban fordítva vették fel a két lemezoldalt, először a B-t, ami így az A-jelölést kapta. Talán az első találkozás élménye okán, talán azért, mert tényleg az az anyag erősebb fele, nekem máig az Afterscock-Gung-Ho blokk jön be jobban az albumról.

Ugyanígy jártam a Running Wild Branded and Exiled-jével is, ami az én – Rózsavölgyi hanglemezboltban vásárolt – műsoros kazettámon a Fight the Oppression-nel kezdődött, és a Mordor-ral zárult. Na, ott a „B oldal” tetszett jobban – ami valójában az album A oldala, erősebb fele.

Persze, megint kilyukadhatunk oda, hogy ez az egész tetszés-nem tetszés szubjektív dolog, de akkor is elmondható: fáradás ide vagy oda, van, hogy a lemez első fele, és van, amikor a második része jön be jobban.

A szerző: Coly565 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*