Amorphis: az idő nekik dolgozik

Tomi Joutsen

Most, hogy már jó néhányszor meghallgattuk az Amorphis idei albumát, és múlik az első találkozás sokkja :-), illetve az újdonság varázsa, talán valamivel objektívebb képet alkothatunk arról, hogyan illeszkedik ez az alkotás a finn csapat életművébe.

Jó ideig gondolkodtam, megszólaljak-e „Queen of Time-ügyben”, hiszen Zozzie és Sipy remekül bemutatták az anyagot (itt és itt), ám van néhány gondolatom, amit nem szeretnék magamba fojtani, ráadásul ma délután a pálfordulásom is megtörtént, így ezt az élményt is szívesen megosztom veletek.

Ahogy láttam, elég erősen megoszlanak a vélemények a lemezzel kapcsolatban. Jómagam az első egy-két meghallgatást követően, ha nem is a fanyalgók, de a némileg csalódottak és a kritikusabb rajongók táborát gyarapítottam. Kezdetben nem igazán tetszett az anyag. Én nem ezt az Amorphist ismertem, nem ezt a zenét szerettem kb. a Tales from the Thousand Lakes lemez óta. Persze egy csapat stílusa, hangzása az évek során változhat, mi pedig eldönthetjük, hogy velük tartunk-e ezen az úton. (Ennek az ellenkezője is megtörténhet, amikor mi változunk, fejlődünk, egykori kedvencünk viszont ott ragad a múltban, és ezáltal elveszti számunkra a vonzerejét.)

Röviden, Esa Holopainen-ék muzsikája a Queen of Time-ra jóval rádió-barátabbá, mondhatni, kommerszebbé vált, szélesebb közönségréteget céloz meg, mint korábban bármikor. Mielőtt nekikezdtem volna ennek az írásnak, direkt meghallgattam az együttes előző anyagát, a 2015-ös Under the Red Cloud-ot: ott még nyoma sincs az itteni űberdallamosságnak, Tomi Joutsen nem énekel ilyen lágyan, és kelta népzenei motívumokat sem hallani.

Bizony, keltákat, bár gyorsan hozzáteszem, nem vagyok nagy folklorista, ám a Queen of Time egyes szerzeményeinek (Message in the Amber, Honeyflow – igaz, utóbbi bónusznóta) hangulata számomra sokkal inkább idézi a ködös brit szigeteket, mint a zord skandináv fjordok világát. Az Amorphis lemezein jó ideje ott vannak a finn népzenei elemek, de ez most más, újdonság. És pont ugyanezért tetszik egyre kevésbé az a muzsika is, amit a svájci Eluveitie játszik.

Hogy jön ide a korábban dallamos death metalt, ma viszont már folk metalt játszó helvét csapat? Úgy, hogy a Queen of Time-on frontemberük, Chrigel Glanzmann is markánsan otthagyta a kézjegyét: a szaxofont leszámítva valamennyi fúvós hangszeren ő játszik, márpedig – az ének és a szólógitár mellett – ezek felelősek a fülbemászó dallamokért. Talán nem kellett volna ezt a két zenei világot elegyíteni, hiszen Tomi Joutsen-ék muzsikája e nélkül is elég karakteres volt.

Nagyjából ez a két kritikai észrevételem van (az időnként túlságosan lágy énektémák és a keltáskodás), ám sokáig ez is elég volt ahhoz, hogy azt mondjam: ez nem az én zeném, ennek az Amorphis-albumnak biztos nem lesz bérelt helye év végi Top 10-es listámon.

Ám jött a második felvonás: míg kezdetben a hagyományosabb Amorphis-szerzeményekbe igyekeztem kapaszkodni, hallgatásról hallgatásra egyre több dal vagy dalrészlet tetszett meg, s idővel azt vettem észre, hogy már több az „igen”, mint a „nem”, és egyre nagyobb gondban vagyok, amikor a kedvenc nótámat kell megneveznem a lemezről.

Azt nyugodtan kijelenthetem, hogy egyetlen gyenge szám sincs az albumon. A The Bee-nél (amelynek dallamos éneke a Volbeat-et juttatta eszembe) és a Message in the Amber-nél még csak szikrázik a kanóc (nálam), a Daughter of Hate-től kezdve azonban sorra robbannak a bombák. Igaz, hogy Tomi utóbbi dalnak a verzéjében is „túl” lágyan énekel, az alapriff viszont lehengerlő, és a szaxofon szerepeltetése is sokat hozzátesz a nótához.

Ugyanígy tetszik a Golden Elk (ebben is milyen gitárdallam és refrén van!), a Heart of the Giant pedig egyenesen az egyik kedvencem: kellő egyensúlyt érzek benne a keménység és a dallamosság között, amely utóbbit a szintetizátor hangjai és a női kórus is erősíti. S ha már itt tartunk, a lemezen minden korábbinál többször hangzik fel női énekhang, akár szólisztikusan, akár a főtémát színesítő háttérvokálként.

Természetesen az Amongst the Stars is nagyon bejön, hiszen kedvenc énekesnőm, Anneke van Giersbergen ad elő benne duettet Tomival. A Pyres on the Coast pedig egy már-már szimfonikus hangszerelésű, epikusabb nóta – számomra ez is a kiemelkedő pillanatok számát gyarapítja.

Akinek tetszik a lemez, de nincsenek meg neki a bónusznóták, sürgősen szerezze be azokat, hiszen velük folytatódik a magas színvonalú előadás. Nem resztliket hallunk, ezeknek is simán ott lenne a helyük az „alapprogramban”. Az andalító Mountains Crumble középrésze egy kicsit jazz-es, retrós hangulatú, egészen különleges hangzások kapnak helyet benne. Aktuális kedvencem viszont a japán kiadáson bónuszként helyet kapott Honeyflow: igaz, hogy ez a csapat „legkeltább” dala, viszont óriási örömzene, hatalmas energiák sodorják, tolják maguk előtt. Ha elkapod a lendületét, olyan, mintha egy hegy-magas hullámon lovagolnál.

Tetszik, ahogy a méh és a méz, mint képek végigvonulnak az albumon. Már a borítógrafika is olyan, mint egy rovar összetett szeme, illetve az általa látott kép; a fenti téma pedig a The Bee-ben, a Message…-ben és a Honeyflow-ban is előkerül.

S hogy mindezek után hány pontot adnék erre az idei felhozatalból egyelőre magasan kiemelkedő alkotásra? Nem lehet kérdés: amikor még kevésbé tetszett, akkor járt 4,5-nél, így viszont nem kaphat kevesebbet a maximumnál. Lehet, hogy mégiscsak Top 10-es anyag lesz nálam a Queen of Time?

Azt gondolom, a finnek ezzel az albummal szintet léptek, ami nem biztos, hogy minden rajongónál egyértelműen kedvező fogadtatásra talál. Nagyon feladták maguknak a leckét, hiszen merre lehet innen továbbmenni? Nyilván nem készül majd egy Queen of Time 2., úgyhogy leginkább csak lefelé. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.

A szerző: Coly546 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*