A higany is fém, avagy a Queen keményebb pillanatai

(A JUBILEUM rovatban szerettem volna írni a Queen 1973-as bemutatkozó albumáról, de aztán meggondoltam magam. Úgy emlékeztem, hogy egész kemény az az anyag – hát nem az. Így aztán megint egy előszó nőtte ki magát egy önálló cikké, amelyben Freddie Mercury-ék metálosabb megszólalásaira koncentrálok.)

Soha nem tartottam magam nagy Queen-rajongónak, viszont

a.) már legelső kazettáim egyikére felvettem a rádióból egy félórás válogatást, olyan dalokkal, mint a Killer Queen, a Don’t Stop Me Now vagy a Bohemian Rhapsody, amelyek aztán az évtizedek során szinte belém ivódtak;

b.) a ’90-es évek első felében, rövid időn belül a csapat valamennyi albumát végighallgattam, és a nekem tetsző dalokból összeállítottam egy körülbelül két CD-nyi kompilációt;

c.) mindig jólesően nyugtáztam, amikor valamelyik kedvenc előadóm (Metallica, Blind Guardian) beemelt a repertoárjába egy Queen-feldolgozást;

d.) „kívülállóként” is nagyra tartottam Higany Frédi (azaz Freddie Mercury) énekesi-előadói kvalitásait és Brian May gitárosi talentumát;

e.) nem utolsó sorban pedig mindig is tisztában voltam azzal, hogy a Queen-nek igenis voltak keményebb pillanatai. Ha heavy metalnak nem is nevezhetjük, amit játszottak, hard rock előadóként időnként igencsak a gerjedő gitár húrjai közé csaptak (mindenekelőtt természetesen May).

Amennyire távol állt tőlem a Radio Ga Ga és az I Want to Break Free kommersz, popos dallamossága, annyira magaménak éreztem a kezdetek időnként karcos megszólalását és az A Kind of Magic lemezen található Hegylakó-filmzenéket (betétdalokat). Ezeket is beemelve a felsorolásba, hadd említsek meg néhány „metálosabb” alapvetést (ha esetleg valaki nem ismerné ezeket)!

Keep Yourself Alive (1973): az első nagylemez nyitódala. Amellett, hogy lendületes és dallamos szerzemény, egyfajta keménységet is felmutat, ami itt is elsősorban Brian May gitárjátékában érhető tetten.

Great King Rat (1973): összetett, sztorizós nóta, ismét csak jó gitárhangzással, néhány emlékezetes dallammal, galoppritmussal. Figyelemreméltó Roger Taylor dobjátéka, és Mercury is férfiasan, igazi rock-torokként énekel. Egyik kedvenc Queen-számom.

Seven Seas of Rhye (1974): sodró tempójú dal, nagy vokálokkal.

Brighton Rock (1974): vásári forgatag zajából pörög elő a gitár hangja, amely az ének alatt is agresszívan van jelen a dalban. Az emlékezetes refrént követően már a második percben elkezdődik egy hosszabb hangszeres rész, amelyből aztán kibontakozik May magánszáma, ami a Queen-stúdiólemezek legnagyobb szólója.

Now I’m Here (1974): a ’70-es évek középtempós kemény rockja, nem kevés vokalitással fűszerezve.

Stone Cold Crazy (1974): a Queen talán legpörgősebb, keményebb dala, ugyanakkor a gitáron sokat lágyít Mercury hangja és a kórus. Messze nem tartozott a csapat legismertebb szerzeményei közé, mindaddig, amíg James Hetfield-ék hozzá nem nyúltak…

Bohemian Rhapsody (1975): alapvetően lírai szerzemény, utánozhatatlan vokális megoldásokkal. Ami ebbe a cikkbe kívánkozik, az a negyedik percben történő bekeményítés.

Tie Your Mother Down (1976): ez a dal is milyen – keleties – gitárhangokkal kezdődik! Megint csak ’70-es évekbeli hard rockot hallunk, egy jó kis, részben slide-os gitárszólóval.

We Will Rock You (1977): a feltartóztathatatlan tömeg dobbal-tapssal kísért kórusa. Már ez is elég ütős, de aztán a harmadik refrén után jön May gitárja…

Sheer Heart Attack (1977): robajló, punkos alapriffre épülő rock and roll, amelyet rakoncátlan gitárhangok tesznek még szabálytalanabbá.

Spread Your Wings (1977): lírai dal, a Blind Guardian tette igazi metalnótává. Mercury hangját talán ebben a számban szeretem a legjobban.

Hammer to Fall (1984): keménynek kemény nóta, de a verzék alatt egy kis popos-táncos lüktetést is hallunk benne. Megint csak May gitárhangzását és szólóját kell kiemelnem.

Gimme the Prize (1986): a legmetálosabb Queen-dal, az alaphangzás, Freddie hangja és a kelta-dallamos szóló miatt is.

Princes of the Universe (1986): az előbbi szám „ikertestvére”, fájdalmasan síró gitárral, mázsás ritmus-alapozással, majd érkezik az újabb, igaz, ez alkalommal rövidre szabott May-féle gitárőrület.

I Want It All (1989): a dal körülbelül két és feledik perctől jön az érces szóló, a harmadik perctől pedig a már-már speed metal-os begyorsulás.

Innuendo (1991): monumentális szerzemény, alapvetően lírai nóta, lassan kezdődik és végződik. Ám a negyedik percben jön a spanyolos hangulatú szóló, először akusztikus gitáron, majd rá egy percre May elektromos gitáron is bekeményít. Száguldás az örökkévalóságba; kár, ugyanakkor törvényszerű, hogy idővel visszatérünk a dalt indító témához.

Ha úgy érzitek, kihagytam valamit, nyugodtan írjatok még dalcímeket!

A szerző: Coly546 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. A One Vision is óriási. Kevesen tudják felmutatni/elmondani, hogy 18 évig ugyanazzal a tagsággal zenéltek.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*