Tulkas: Take the World (2018)

Jó az nekünk, ha a világ bármely pontján feltűnő csapatok egy az egyben a legjobb Bay Area-i hagyományok szerint nyomják a thrash metalt? Az élvezetesen megdörrenő, ezerrel riffelő, headbengelésre késztető zene persze mindig jól jön, még ha nem is attól lesz vonzó, hogy latin-amerikai vagy közel-keleti dallamok keverednek bele. Pedig jó lenne egy kis helyi íz is, például egy mexikói csapat alkotásában, de ha az nincs, legalább valami egyéb különlegességgel rukkoljanak elő a fiúk.

A szóban forgó mexikói csapat, az e cikk tárgyát képező Take the World-öt megalkotó Tulkas próbálkozik is valami ilyesmivel, és engem sikerült meggyőzniük. Hadd legyek szentségtörő: idei lemezük semmivel nem marad el a nagy példaképek, a Testament és a Death Angel legutóbbi anyagaitól. Na, de jöjjön egy kis történeti háttér, utána pedig a részletek!

A csapat Querétaro városában alakult 2010-ben. Bemelegítésként két EP-t jelentettek meg (Awake from the Ashes – 2012, Evil Peal – 2013), majd két évvel ezelőtt első nagylemezüket is megalkották (Freedom Thoughts). Az évek folyamán távozott a két alapító gitáros, és egy bőgős is megfordult náluk. A jelenlegi felállás: Javier Trapero (ének), José Chávez és Edgar Castañeda (gitár), Guillermo Mendoza (basszusgitár) és Carlos Reséndiz (dob).

2016-ban hazájukban megnyerték a Metal Battle tehetségkutató versenyt, és elég jó menedzsmenttel rendelkezhetnek, mert a helyi fesztiválok mellett abban az évben a német Wacken Open Air-en is felléptek. Előzenekarként eddig többek között a Lamb of God, a Havok, az Onslaugth és a Nervosa előtt melegítették be az egyébként sem halvérű mexikói közönséget.

Az előzőhöz hasonlóan idei albumukat is önerőből jelentették meg, igaz, ez a katalógusok tanúsága szerint csupán digitális formátumot, vagyis az internetről való letölthetőséget jelent. És akkor jöjjön a lényeg: amitől ez a kilencszámos, bő 41 perces anyag különbözik a többi Bay Area-kópiától, az a basszusgitár már-már szólóhangszerként való szerepeltetése.

Ennek már az albumot nyitó Blood Will Run-ban is ékes példáját halljuk, ahol a középrészben előbb a négyhúros hangszer kerül előtérbe, majd csak ezt követően jön a gitárszóló. Az ezt követő Hate-ben a bőgő a gitárosok magánszámba kotyog bele, és az utolsóként elhangzó Traitor elején is az előtérbe furakszik, majd pedig tulajdonképpen ebben a számban is a gitár helyett szólózik.

A ritmusszekció másik tagjáról szólva, Reséndiz jórészt pokoli tempót diktál társainak, a Godless Man-ben pedig egy olyan izgalmas, zavaró ritmustörést üt, amire az ember felkapja a fejét, és amitől a dal az emlékezetébe vésődik. A dalok átlagsebessége meglehetősen magas, amiből a srácok gyakran kapcsolnak vissza a változatosságot jelentő erős középtempóra.

Az első hallgatások után még azt akartam írni, hogy a gitárjáték kevésbé virtuóz, de ez nem igaz: nagyon is jó kis szólók vannak a lemezen, és a hathúrosok a zene szövetében is izgalmas díszítéseket helyeznek el. A másik, amire felfigyeltem, a kórusok hangsúlyos szerepeltetése. A refrénekben, de akár a verzékben is a csordavokál felelget az énekes soraira. Az album csúcsa nálam a Faith Goes Blind, amely egyesíti magában a fenti erényeket. Basszussal indít, a dallamos alapriff pedig a Testament legszebb napjait idézi.

Klasszikus thrash-anyagnak elsőrangú, már megyek is a boltba a csapat bemutatkozó lemezéért.

A szerző: Coly460 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*