Thy Catafalque: Geometria (2018)

23 óra 30 perc 30 másodperc. Megérkezett a busz Makóra. Nem kerekeken gurult be, nem űrhajóként szállt le, hanem egyszer csak ott volt. Régi, ütött-kopott, sötét füstöt pöfékelő, sárga színű Ikarus-gyártmány. Nem volt rajta senki, még sofőr sem. De, mégis volt egy utas. Kátai Tamás szállt le a buszról. Hazajött. Nem végleg tért vissza, csak ideiglenesen tartózkodik itthon. Azért jött, mert hozott magával valamit. Nem olyan dolgot, amit kézbe vehet az ember. Nem tárgy, nem személy. Fogalom, de annál sokkal több: ZENE. És ez egy olyan zene, amely mindent felölel, és mindenen túlmutat.

Varázs-zene.

Előveszi Tamás a tarisznyáját, kinyitja, és kiáramlik belőle minden hang, amit megírt, felvett, lemezre karcolt. Eddig csak fizikai formátumban létezett. De amint megszólal a zenéje, többé már nem érdemes a materializmussal foglalkozni, innentől átlépünk a metafizika területére. Kiterjed az idő, és csak azoknak az emberek a szenzorai képesek a leadott jeleket értelmezni, átkonvertálni, akik erre méltók. Nehéz ebbe a körbe tartozni, pedig nem kell kiválasztottnak lenni, nem kell bölcsnek vagy tudósnak lenni, és nem kell semmilyen próbán megfelelni. Istent, a lelket, a halált, a természet mozgatórugóját keressük ebben a magasztos jelenségben. Nem tudatosan, csak szívvel-lélekkel átadva magunkat a folyamatnak. Én benne vagyok ebben a csoportban. Örülök neki, hatalmas megtiszteltetés, hogy részese lehetek ennek a csodának.

Ahogy kezdetét veszi a lemez, szimplán magába szippant a Hajnali csillag, és máris képek rajzolódnak a szemeim előtt, feltódulnak az emlékek, elmerülök a gondolataimban, miközben andalgok, Horváth Martina énekét hallgatva. Lassan bontakozik ki a nóta, szépen, komótosan halad előre, időt hagyva a fejemben kavargó események elrendeződéséhez. Hűvösödik, a végére egy kicsit vacogok a hidegtől, de kellemes a borzongás, ami végigfut a hátamon. Fura érzés, egyszerre vagyok boldog és szomorú.

Ebből a zsibbadt bágyadtságból hirtelen kiszakít a Szamojéd freskó felkavaró és zavaros hangulata. Forog a világ velem, cikáznak az agyamban a villámok. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mit csinálok. Lüktet, pulzál körülöttem minden, de ebben a nyomasztó és káosz-szerű kedélyben mégis van valami felemelő és titokzatos, ami vonz.

Hogy ismét egy teljesen más érzés kerítsen hatalmába, arról a Töltés című szám gondoskodik. Ez a dal számomra a legmegindítóbb tétel a lemezen. Tamás itthonról eredő emlékeit nagyon a magaménak érzem, mivel saját gyerekkoromat látom a nótában. Engedjétek meg, hogy megosszam veletek a személyes gondolataimat . Mit tegyek, nem tudok mást írni, mivel a dal hatására azok a vidéken töltött boldog fiatalkori élmények jelennek meg lelki szemeim előtt, amelyek életemet nagyban befolyásolták, sőt, a mai napig táplálkozom ezekből.

Kisgyerekkoromtól fiatal felnőtt koromig minden nyaramat a nagyszüleimnél töltöttem, a Bakony szélén, egy kis poros falucskában. Imádtam ott lenni, szerető rokonaim mellett, rengeteget tanultam tőlük és óriási élményekkel gazdagodtam. Nagyapám által ismertem meg a természet szépségeit, ő tanított meg sok olyan dologra, amelyekre a nagyvárosi lét alkalmatlan. Nagyanyám rajongása unokái felé elképesztő szeretetben és gondoskodásban nyilvánult meg. Az ő által kreált mennyei ételek, sütemények ízét még most is a számban érzem. Mindig ő várt a vasútállomáson, és ő kísért ki, amikor hazautaztam. Ezer oldalon keresztül folytathatnám a múltidézést, de nem untatnék vele senkit a továbbiakban, ez úgyis nekem a legfontosabb. Sok-sok ezekkel kapcsolatos régi kellemes emlék tör fel bennem Kátai mester szövegeit magamba engedve, amelyeket Martina gyönyörű énekével tolmácsol.

A Sárember ugyancsak a természetbe kalauzol, de ez egy kicsit más, mint a fák, vizek, hegyek csodálata. Ebben a dalban ott lapul a halál, az elmúlás. A természet gyönyörű, megnyugtató, de egyben kegyetlen is. Olyan, mint a sorsunk: az emberi lét boldogsága néha tragédiákkal váltakozik. De mindig kezdődik valami új, ahogy az évszakok váltakozásával is. Egyébként zseniális a nótában a hegedű, nemcsak a szöveg adja ezt az állapotot, hanem a vonós hangszer is.

A Hajó átöleli azt a korszakot, amely a világ keletkezésétől egészen a végtelenségig tart. Az örökkévalóság óceánján haladunk. Nincs idő, nincsenek évek, nincs öregedés, kortalanok vagyunk, örökké létezünk. És élni jó. Ezt súgja-búgja a fülembe Vasvári Gyula – a Perihelion zenekar frontembere.

A Lágyrész a címével ellentétben csak annyira lágy, mint a tojás. Kívül kemény, belül kocsonyásan ringó, de a héjnak ne a vastagságát, hanem magát az anyagát nézd. Az bizony olyan szilárd, mint a mészkő. Igaz, hogy könnyű összetörni a tojást, és kiszabadítani belőle puha tartalmát, de ott marad a héj, amit soha nem lehet teljesen apróra zúzni, mert az aprítás során egyre ellenállóbb lesz. Ilyen kettősség van a dalban, minden lebegő harmóniát tükörképére rajzol a torzított gitár hangja. Elválaszthatatlanok.

A Sík című nóta a horizontig terjed szét körös-körül. A végtelen puszta magában hordozza a ridegséget, az ürességet, a sivárságot, mégsem tudok szabadulni a látványától. Utánozhatatlan szépség dereng benne, csak elbújik a semmi mögött. Ám maga a dal nem egysíkú, a zene mesterien festi le a végeláthatatlan alföld monotóniáját. Állok, és bámulok a messzeségbe. Csak nézek, nézek, és többé nem érzékelem a távolságot.

A Balra a nap és a Tenger, tenger finoman csepegtetik édes-bús, éteri hangulatukat. Éber álmomban megjelenik a lemenő Nap, ahogy vörös fénnyel borítja be a tájat. Érzem még melegét, amely hamarosan elillan. Lassan eljön a sötétség, hogy aztán majd újra világosság gyúljon. A fényre vágyom, de kell az alkony, kell az éj: kell, hogy újra feltöltődjek energiával. Majd egyszer csak azt veszem észre, hogy átszellemült állapotban a vizet bámulom. Hipnotizálnak a hullámok, a tekintetemet nem tudom máshová fókuszálni. És meglátok olyan dolgokat, amelyek eddig csak a tudatalattimban léteztek, de most előbújnak. Hirtelen a messzeségbe pillantok, észlelem a tenger végét, és mindent megértek. Vagy semmit sem?

Elsőre azt gondoltam, hogy a lemez így ér véget, nem lesz több torzított gitár, helyette könnyed zenei világ tárul elém, de nem így történt, mert az Ének a búzamezőkről doom-os, súlyos gitárriffjei pofonként csattannak az arcomon. A záró tétel a másik kedvencem a Töltés mellett. Ebben a nótában is egy remekül eltalált ellentét jelenik meg. Számomra a hathúros hangszer az aratást testesíti meg, minden pendítés egy-egy húzás a kaszával, vérrel-verejtékkel átitatva. Nagyon kemény munka volt régen a gabona betakarítása, a tűző napon egész nap suhogott a szerszám a férfiak kezében, a nők pedig szedték és kévébe kötötték a búzát. A búzát, ami az életet jelenti, de mire kenyér került az asztalra, addig kegyetlen küzdelmet folytatott a kisember, hogy végül élvezhesse munkája gyümölcsét. Gyönyörű látvány nyáron a hullámzó, aranyszínű búzamező, de a szántás, vetés, feldolgozás embert próbáló cselekménysor. Mégis miként tudtak a parasztok jó kedvvel és kitartással dolgozni?

Martina megadja a választ: szívhez szóló énekekkel. Amint elkezdődik a szép népdal-szerű női ének, egyből úgy érzem, simogatja az arcom, amelyet előtte ütések érték. Valahogy így hozhatott enyhülést az aratóknak is a nótázás: az asszonyok éneke letörölte az arcokról az izzadtságot, begyógyította a feltört kezeket, sérült talpakat, és erőt adott a munka befejezéséhez.

Elindult a busz. Tamás vajon felszállt rá? Elmegy? Nem, nem utazik el, mert ő itt sem volt. Fizikailag nem tudjuk, merre van, ez az ő titka, de mindenütt megjelenik, ahol megszólal a Thy Catafalque zenéje.

Mesterművet alkotott.

A szerző: Zozzie195 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

2 hozzászólás

  1. Gratulálok! Ez az írás remekbeszabott!! Felnőtt a témája minőségéhez. Hasonló gondolatok járnak nekem is a fejemben amikor hallgatom. Számonra tele van reménnyel és életigenléssel. Mindig jókedvre derít, de egy nyugodt, mély derültség árad szét bennem. Nekem olyan a Geometria mostanában, mint a Duracell nyuszi hátában az elem. Mozgat, lendületben tart. Itt az üzletben mutogatom mindenkinek, és sokan csak néznek, hogy mi ez, nem tudják hová tenni, de aztán látom rajtuk munka közben hogy nincs ellenükre, mert átjön valami belőle még az olyanok számára is, akik szerint a rockzene véget ér a Hooligans-nél. Kátainak ezt a lemezét (is) nyugodtan elkönyvelhetjük a mindenkori rockzene egyik maradandó remekművének. “Ha a világ képzelet / hát napot képzelj, s életet”

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*