Sleep: The Sciences (2018)

Slow, deep and hard, azaz lassú, mélyre hangolt és kemény a Sleep legújabb albumán hallható muzsika. És bár a csapatot a stoner irányzat egyik ősatyjának (is) tartják, ez az anyag – a tempója alapján – legalább annyira nevezhető a nehéz sárba ragadó doom-nak, mintsem az űr mélységét vagy a sivatag vibráló végtelenjét megcélzó, elszállós muzsikának.

Bemutatkozó albumuk, az 1991-es Volume One a felvirágzó doom színtér egyik alapcsapatává tette őket, második, Sleep’s Holy Mountain című korongjukat (1992) viszont a Kyuss ugyanebben az esztendőben megjelent, Blues for the Red Sun című lemezével szokás párba állítani, amely anyagok szilárd alapját képezték a hamarosan szárba szökkenő stoner szcénának.

Harmadik alkotásuk, a Dopesmoker egyetlen, több mint egyórás óda lett a fűhöz, azaz a marihuánához. Akkori kiadójuk, a London Records eladhatatlannak ítélte az anyagot, és elállt a megjelentetésétől. A csapat ezután 52 percesre rövidítette le a művet, a címét pedig Jerusalem-re változtatta, de a kiadónak így sem kellett a cucc, sőt fel is bontotta a szerződést az együttessel. A kilátástalan helyzet felett érzett frusztrációjuk végül a zenekar 1998-as feloszlásához vezetett.

Még ugyanebben az esztendőben a csapat posztumusz anyagként, official bootleg-ként megjelentette a Jerusalem-et. Egy évvel később a lemezt hivatalosan is kiadta a The Music Cartel, illetve Európában a Rise Above Records, 2003-ban pedig a Tee Pee Records jóvoltából az eredeti alkotás, vagyis a 63 perces Dopesmoker is napvilágot látott.

A tagok eközben már új utakon jártak. Al Cisneros énekes-basszusgitáros és a dobos Chris Hakius megalapította a doom-ban utazó Om-ot, Matt Pike gitáros pedig egy sludge metal bandát, a High on Fire-t hívta életre.

Cisneros, Roeder, Pike

A csapat 2009-ben, két angliai koncert apropóján állt újra össze, ahol egy új, addig még nem hallott (a Dopesmoker idejéből származó) dalt is játszottak: ez volt az Antarcticans Thawed, amely az idei lemezen is helyet kapott. E fellépéseket követően a dobos Chris Hakius a családalapítás mellett döntött, a helyére a Neurosis-ból ismert Jason Roeder érkezett.

Onnantól szórványosan léptek fel, főleg fesztiválokon. Cisneros már 2014-ben bejelentette, hogy a banda új albumon dolgozik, ám lendületükből akkor csupán egyetlen nótára, a The Clarity-re futotta. Végül csaknem két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a csapat zenéje iránt érdeklődők egy újabb Sleep-nagylemezt tölthessenek be a lejátszójukba.

Jómagam nem vagyok a trió elvakult rajongója. Ismerem és szeretem a Holy Mountain albumot, de messze nem tett rám olyan mély benyomást, mint amekkora hatást magára a színtérre kifejtett. Így aztán kíváncsian, ám különösebb várakozások nélkül ültem le meghallgatni az új anyagot.

Variációk egy témára 2.

Már a bevezető, címadó nóta is egyfajta szűrő, amely elválasztja egymástól a műkedvelő érdeklődőket és az irányzat, a csapat igazi fanatikusait: a háromperces instrumentális szerzeményben végig gerjedő (basszus)gitárhangokat hallunk.

A Marijuanaut’s Theme elején Cisneros vízipipája bugyborékol, majd a lüktető zene felszínén hosszú basszus- és gitárhang-fonatok úsznak el a szemünk előtt, miközben Roeder dobverői könnyed, játékos táncot lejtenek a cineken – befogadhatóság szempontjából egyértelműen ez az album legjobb nótája.

A Sonic Titan-t egy másik változatban már a Dopesmoker albumról is ismerhetjük; itt egy repetitív részekben gazdag, 12 és fél perces jammelésként hangzik el.

A Marijuanaut’s… mellett a Giza Butler a másik leginkább hallgatóbarát tétel; 10 perces hosszúsága ellenére is már-már a hagyományos dalstruktúrát követi. Ez utóbbi nóta állítólag Frank Herbert Dűne című regényére utal, a címe alapján viszont legalább ennyire tiszteletadás a Black Sabbath basszusgitárosa előtt.

A csapat napjainkban

Az utolsóként elhangzó The Botanist pedig tényleg egy pusztán hangszeres kompozíció; első részét már-már lírainak mondanám, míg a második blues-os, jazz-es improvizációnak tűnik.

A lemez nagyon jól szól, a muzsikusok is kellő elborultsággal játsszák az átlag 10 perces szerzeményeket. Cisneros-ék tökéletesen hozzák, amihez a legjobban értenek: a súlyosan hömpölygő riffek és dallamok prezentálását. A zene időnként olyan, mint egy ősvilági szörny haláltusája: ziháló monstrum mozdul mereven, mintha lassított felvételen látnánk, ahogy az élet lassan elpárolog belőle.

Bár a hat tételből csupán kettő szöveg nélküli, a hosszú, elszállós részek miatt sokszor van olyan érzésem, mintha egy tisztán instrumentális albumot hallgatnék. A húros hangszerek gazdáinak zeneszerzéshez való hozzáállását figyelembe véve az 53 perces játékidő kifejezetten szolidnak tűnik, és számomra ennyi éppen elég is ebből a fajta muzsikából.

Al Cisneros-ék ismét biztos kézzel rajzolják meg a Sleep zenei világának határait; nem adnak mást, mint ami a lényegük. Az irányzat rajongói valószínűleg lelkesen üdvözlik a csapat visszatérő albumát, számomra azonban egy kissé egyhangú, álmosító ez a cammogás. (Lehet, hogy nem véletlenül lett a zenekar neve az, ami?)

A szerző: Coly521 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*