Ráhallgató: Sacred Reich, Forbidden, Tribulation

Emlékeztek még a nagyjából tavaly ilyenkor megjelent, sorozatnak indult, ám végül elhalt Ráhallgató-cikkekre? Olyan lemezekről írtam bennük, amelyeket ajánlottatok, vagy amelyek előkelő helyen szerepeltek valamelyik toplistátokon, én pedig, mivel a maguk idejében kihagytam, most – rátok hallgatva – műsorra tűztem őket, és röviden megosztottam veletek frissen szerzett benyomásaimat. Íme, itt a folytatás!

Sacred Reich: Heal (1996)
Forbidden: Green (1997)

Most, ahogy készültem erre az írásra, döbbentem rá, hogy mennyire fedésbe hozható a „közös történetünk”, a viszonyom a két zenekarhoz. Annak idején a Sacred Reich-nek és a Forbidden-nek is az első két nagylemezéig jutottam el, amelyek közül a második (a The American Way és a Twisted into Form, ráadásul mindkettő 1990-es alkotás) vált a favoritommá.

Ezt követően lepattantam róluk, és hosszú kihagyás után, nemrégiben tettem magamévá a harmadik albumukat (az Independent-et és a Distortion-t) – amelyek nem igazán hagytak bennem mély nyomot. Majd a köz sugallatára a negyedik lemezekkel is tettem egy kísérletet, és láss csodát, azok (ezek, amelyekről most írok) abszolút bejönnek. Ilyen gondolati ív után pedig logikus, hogy a Heal-t és a Green-t is nagy elődeikkel, a kedvenceimmel hasonlítsam össze.

Mielőtt külön nagyító alá helyezném a két anyagot, még egy hasonlóságra hívnám fel a figyelmet: az említett csúcslemezekhez képest 1996-ra, illetve 1997-re mindkét csapatnál ugyanazon a poszton, a dobok mögött történt változás: Greg Hall-t Dave McClain, Paul Bostaph-ot pedig Steve Jacobs váltotta.

A Sacred Reich-nek jelenleg a Heal a legutolsó stúdióalbuma. Nem tudom, hogy Phil Rind-ék érezték-e a közelgő véget (hiszen nem sokkal később, 2000-ben feloszlottak), mindenesetre lelazultak, és amolyan minden mindegy alapon egy igen jó kis lemezt hoztak össze. Persze, a dalszerzést nem vették félvállról, amit az anyag súlya, színvonala is bizonyít. Azt gondolom, jól belőtték a keménységet és a gyorsaságot az Ignorance és a The American Way albumok közé. A Heal-en jóval több a gyors téma (Break Through, Don’t, Who Do You Want To Be stb.), mint a kissé komótosra sikerült TAW-n, ugyanakkor továbbra sem feledkeztek meg a dallamokról (Heal, Low), és a humorérzéküket sem veszítették el (Ask Ed). Utóbbi nótában egyébként egy elég furcsa, slide-os gitárhangzás viszi a prímet.

Továbbra is nagyon bírom Rind hangját, de a hangszeres teljesítmények is figyelemre méltók. Változatos anyag lett a Heal, jó hallgatni. Ezen felbuzdulva kíváncsian várom az esetleges újabb Sacred Reich-sorlemezt.

A Forbidden éppen ellenkezőleg, belassult a Twisted into Form-hoz képest. Hangzásukat nagyon, dallamvilágukat kisebb mértékben igazították hozzá az aktuális trendekhez. Amennyire a Sacred Reich önmaga tudott maradni, Tim Calvert-ék szinte a felismerhetetlenségig megváltoztak. Először is, modernizálták a sound-ot, grunge-osra, groove-osabbra vették a figurát. Máshogy gerjednek a gitárok, a korábbiaknál is dominánsabb a basszus, Russ Anderson pedig olyan sokféle hangon szólal meg, hogy éppen ettől válik „idegenné” ő maga, és rajta keresztül a csapat.

A Turns to Rage refrénjéről az első Voodoocult album jut eszembe; óriási düh munkál az Over the Middle-ben; a Blank pedig egy epikus, lírai nóta, meglehetősen szokatlan darab a kaliforniai kvintettől. Több másik számot is kiemelhetnék, a lényeg, hogy egy ütős anyagot rakott össze a ’90-es évekhez asszimilálódott együttes.

Hol van már a Forbidden Evil és a Twisted… zenei világa? – tehetjük fel a kérdést ezt a lemezt hallgatva. Jó messze. Ez már egy másik, egy máshogy jó Forbidden volt. Kár, hogy a Green kiadásának évében ők is feloszlottak (a negyedik lemez után, akárcsak a Sacred Reich), és egyetlen Chuck Billy jótékonysági koncertet leszámítva egy évtizedet kellett várni az újjáalakulásukra.

Tribulation: The Children of the Night (2015)

Két-három nappal ezelőtt még azt írtam volna, hogy ez nagyon nem az én zeném, viszont minden egyes hallgatással egyre közelebb kerül hozzám, újabb és újabb részek tetszenek belőle (a kedvenc-státusztól azért még messze vagyunk).

Alapvetően szeretem a dark-gót muzsikákat, ez esetben egyedül Johannes Andersson hangjával nem vagyok kibékülve. Így aztán elsősorban az instrumentális részek lopják be magukat a szívembe, például a Själaflykt (ami ugye szöveg nélküli nóta), vagy a Strains of Horror hangszeres középrésze (szólója?).

A lemez egyébként ígéretesen indul, egyből „skandinávos” érzésem lesz tőle. A stílusra jellemző, vékonyabb gitárhangzás, a hangulatos zenét színesítő zongora/orgonaszólamok hamar körém varázsolják az Éjszaka Gyermekeinek világfájdalmas hangulatát. A Melancholia már elsőre megfogott, óriási sláger, és a The Motherhood of God-nak is jó húzása van. Nekem inkább ezek a tempósabb dalok jönnek be, más viszont lehet, hogy éppen a merengősebb részek miatt hallgatja az albumot.

Elsőre a Sisters of Mercy, később a Tiamat jutott eszembe a svéd négyes muzsikájáról; a Tribulation természetesen csupán távoli rokonságban áll az említett bandákkal, ám a hangulat, a zenei világ sokban hasonlít. A The Children of the Night sokak szerint a svéd csapat legjobb lemeze; ha nem is rohanok a „boltba” legújabb, idei alkotásukért, lehet, hogy valamikor azzal is teszek egy próbát.

A szerző: Coly565 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*