Párosan szép

Ahogy szedtem össze a gondolataimat a ma jubiláló Maiden-albummal, a Piece of Mind-dal kapcsolatban, akaratlanul is elődjével, a The Number of the Beast-tel állítottam párba, azzal hasonlítottam össze. Aztán rájöttem, hogy Harris-ék pályafutásának tucatnyi másik alkotását tudom ugyanígy összepárosítani, részben objektív szempontok, részben személyes élmények alapján.

Az első két lemez (Iron Maiden, Killers) tiszta ügy, a közös nevező az énekes, Paul Di’Anno személye.

Amikor a ’80-as évek első felében ismerkedni kezdtem a csapat addigi munkásságával, a The Number of the Beast és a Piece of Mind már megjelent, én pedig – ahogy azt már meséltem – ilyen-olyan okból ezeket is több részletben tettem magamévá. Inkább csak számok tetszettek róluk, mint az egész anyagok egyben, vagy azért, mert a lemezek egyes nótái még hiányoztak a kollekciómból, vagy mert egyes dalok tényleg nem voltak olyan magas színvonalúak, mint a zenekar akkori legnagyobb slágerei.

Az én metalos életemben a Powerslave volt az első frissen megjelent Maiden-album. Tetszett, de nem maradéktalanul, ugyanakkor mégis az együttes rajongójává tett. Mondanám, hogy ez a lemez kilóg a sorból, megbontja a párosság ritmusát, de azt gondolom, nyugodtan hozzácsaphatom az utána megjelent Live After Death koncertalbumot, amivel első korszakukra tették fel a koronát.

Következett a Somewhere in Time és a Seventh Son of a Seventh Son; ezt a két anyagot műsoros kazettán vettem meg, és nálam ezekkel értek fel Dickinsonék a csúcsra. Máig ez a két kedvenc Maiden-lemezem.

A No Prayer for the Dying és a Fear of the Dark albumok már Adrian Smith nélkül készültek, és a zenekar ezeken visszatért a rövidebb, egyszerűbb nótákhoz. Utólag könnyű okosnak lenni, és azt mondani, hogy ezekkel az anyagokkal a csapat művészi szempontból leszálló ágba került…

The X Factor és Virtual XI: ismét csak egyértelmű párosítás, a megfejtés megint egy név, az énekes Blaze Bayley-é.

Majd jött a nagy visszatérés, Bruce Dickinson-é és Adrian Smith-é; a feltámadás a 2000-es Brave New World lemezzel, amelyet könnyűszerrel veszek egy kalap alá az utána érkező Dance of Death-szel. Egyrészt mert ez a két album volt az, amit akkoriban CD-n is megvettem Murray-éktől, másrészt mert egyfajta új kezdetet jelentettek, új korszakot nyitottak a csapat pályafutásában. Azért sem tudom szétválasztani őket, mert mindkettő tetszik, befogadhatónak, kompakt egésznek tartom őket, ellentétben az általam jóval nehezebben emészthetőnek tartott folytatással, amely alatt a Vasszűz utolsó három albuma értendő.

Máig szeretem a csapat muzsikáját, és ugyanúgy várom a folytatást, mint ahogy vártam a korábbi lemezeket is, de az A Matter of Life and Death-től kezdve valahogy nem maradtak meg bennem a dalok, és máig úgy ülök neki az utolsó három album hallgatásának, mintha először találkoznék velük. Furcsa, de ez van.

A szerző: Coly460 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*