Monolithe: Nebula Septem (2018)

Mindig jó dolog új zenéket felfedezni magunknak, bizalommal és nagy reményekkel fordulni valami olyan felé, amely a meghallgatása előtt még csak a végtelen lehetőségek tárházának tűnik, és amit olyan jó lenne kedvelni. Ha már az ismerkedés első perceiben észrevesszük benne azokat az „áthallásokat”, amelyek régebbről jól ismert és kedvelt pop-kulturális ikonjaink valamelyike felől érkeznek, akkor szinte el is várjuk, hogy ne okozzon csalódást.

Aki látta már a filmtörténeti mérföldkőnek is nevezhető, nagyszabású és enigmatikus képekkel sűrűn telepakolt 2001. Űrodüsszeiát, az érzékelheti, hogy aki hivatkozik rá, és ennek a szinte hibátlan filmnek a vásznára akarja rávetíteni a saját verzióját, az egy évtizedek óta lebetonozott dogmát ostromol, egy égig érő torony tetejére szeretne újabb emeletet húzni. Mert nem mindegy, hogy ki piszkál bele a szentségbe. Kubrick 1968-as filmje egyébként is egész egyszerűen levet magáról bármilyen kicsinyes értelmezést és avatatlan hozzászólást. Aki akár csak egyszer is látta, annak az emlékeiben egészen biztosan megmaradt belőle valami.

Ha van a filmnek mélyen belénk gravírozott vizuális lenyomata, akkor az talán az idegenek által ránk hagyott és fölénk magasodó, fekete mértani alakzat képe és néma időtlensége. A lelketlennek tűnő és mozdíthatatlan márványkapu mindenhol tájidegen; rideg tömbje először az őskorban bukkan fel, majd ezer évekkel később a Holdon ásnak ki egy másikat, míg végül a Jupiter körüli feketeségben jelenik meg egy harmadik, és mint most kiderült, Párizsban is létezik egy. S ha már a filmbeli hasábot ajtóként is értelmezhetjük, hát nyissunk be most ezen a párizsin, és nézzük meg, mit találunk mögötte!

Egy olyan francia zenekart, amely eredetileg egy Anthemon nevű formáció side-projektjeként csupán zenei mellékszálat jelentett az ott gitározó Sylvain Begot elképzelései számára, s amely projekt azonban – nevéhez méltóan – lassan fölébe nőtt minden másnak, és végül az anyazenekar feloszlása után mellékszereplőből főszereplővé vált. Az égig érő torony pedig egy szinttel magasabb lett.

A Monolithe egész létének koncepciója ugyanis megalakulása első percétől kezdve a Discovery űrhajó hibernált koporsójába zártan halad előre a film szellemi nyomvonalán. A csapat (az egyébként is egyértelmű névválasztás mellett) már bemutatkozó lemeze borítójával is nyilvánvalóvá tette, hogy a számukra ihletadó tiszta források melyikéből merítenek a legszívesebben és a legnagyobb vödörrel. A Monolithe tehát – már csak a nevéből adódóan is – szívesen gondolkodik a hivatkozott film léptékének megfelelő nagy egységekben.

Albumaik zenei anyagának és a zenekar vizuális megjelenésének tökéletesen egybeillesztett, mindenen átívelősége nagy léptékű munkák egymás után sorjázó fejezeteiből áll össze. A nemes egyszerűséggel csak I.-nek keresztelt 2003-as albumukon egyetlen 50 perces szerzeménnyel adtak hírt magukról és a doom zene lehetséges jövőjéről való vélekedésükről. Ezt követte 2005-ben a II., majd kis kihagyással a III. és a IV. (2012, 2013), de a közben kiadott két EP-jük is ugyanabba a tematikába simult bele, amit a számozott korongok egyenként 50 perceket meghaladó tételeivel határoztak meg.

Aki végighallgatta már ennek az alapvetően a dark-metál-doom műfaj-hármassal leírható, monumentális négy albumnak az összesen több mint 200 percét, az tulajdonképpen a The Great Clockmaker című sagát ülte végig. Az eposz lezárása után ötödikként megjelenő Epsilon Aurigae is csupán az első fele volt egy másik nagyszabású történetnek, egy olyan dupla albumnak, amelynek folytatása és befejezése nem váratott sokáig magára, mert fél év múlva meg is érkezett, Zeta Reticuli címmel. Csakúgy, mint a párján, ezen is lassú és összetett, negyedórás tételekből sorakozik három.

Meglehetősen kockázatos vállalás az ilyen léptékű és hosszúságú számokat pusztán a doom kimért tempójával bejárni. A Monolithe már bemutatkozó albumán is „tájidegen” elemekkel oldotta az olykor a funeral doom szintjéig lelassított vánszorgás monotóniáját, és azóta is folyamatosan tágítja saját határait. A sci-fi tematika egyébként is szinte magától adja az űr-élmény megidézéséhez legalkalmasabbnak tűnő elektronikus hangszőnyeg gyakorlatilag folyamatos, de azért mértéktartó használatát, és az akár indusztrial-rokon elemek beemelését is. (A Monolithe-tal sok tekintetben közeli rokonságba állítható Samael például az Eternal után elvesztette ezt a korábban még meglévő és a Passage-en tökéletesen kontrollált egyensúlyérzékét.)

A dob, basszusgitár, gitár és ének alkotta pillérek között így sarki fény módjára hullámzik valamifajta filmszerűség, ami olykor előtérbe kerül, és hatására egy kicsit enyhülni tűnik a mindent összeroppantó fagy, de mindez leginkább csak annyira hoz meleget, hogy egy pár pillanatra megcsillanhasson a remény fénye az így létrejött tenyérnyi tócsa gyorsan párolgó vizében.

A már kezdetekben is megfigyelhető, és azóta egyre csak fokozódó vonzódásuk a számokhoz a Nebula Septem esetében már egészen feltűnő. Az összesen hét zenész által följátszott hetedik nagylemezen abc-sorrendbe szedve hét szám kapott helyet, egyenként pontosan hét percben, a borítón pedig egy hétszögű alakzat ismétlődik hétszer. Septem.

A dalok is a megkonstruáltság látszatát keltik, mintha egy határozott cél felé törekvő entitás egy geometriai haditerv zenébe átültetésén fáradozna. A zene szögletes, tömbszerű riffekkel, alapvetően ráérősen, de azért haladós tempóban süllyed alá a szent hetes szám misztériumába. Az életmű során aprózódott ugyan egy-egy tétel terjedelme, de a sodrásuk nem gyengült. Sőt! Az elején ugyan még négy, egyórás hosszban terpeszkedő tömbök jöttek felénk, a folytatásokban ezek – két album erejéig – negyedórás darabokra törtek, aztán még tovább morzsolódtak, és bár mostanra, a friss nagylemez idejére már csak hétperces zúzalékok maradtak belőlük, de még ezek is akkorák, mint az aszteroidák.

Mert hogy tömegük és súlyuk, valamint lassú, de biztos húzásuk van. Átláthatóbbak, jobban szemmel-füllel követhetők. A horizont jelentős részét uralják ugyan, de mégsem takarják ki előlünk a fél világot, mint monstrum őseik tették. Sorrendbe szedve, mint feketén csillanó, lebegő sírkövek sorjáznak egymás után a Nebula Septem tételei. Ahogyan a zenekar tagjai maguk is nyilatkozták, zenéjükben nincs helye az improvizációnak. Pontosan megírt, minden részletre kiterjedően előre megkomponált zenével van ugyanis dolgunk, szinte csillagászok által meghangszerelt szimfóniákkal.

A próbatermi jammelésekből gyakorlatilag semmi nem kerül bele a már előre precízen kialakított menetrendbe. Mintha a megidézett film másik ikonjának, az emberutánzó számítógépnek, HAL9000-nek mindent látó tekintetével mérnék ki a fényéveket. A hideg fejjel végigszámolt mértani pontosság általában hideg gőzöket szokott árasztani magából, ám jelen esetben nem szívtelen automatizmust és gátlástalan monotóniát lehel a képünkbe, hanem értelmes lények logikus döntéseinek hűlő párlatát, a világűr szobahőmérsékletét.

Mivel az egyenesekből és sík felületekből kirakott kristályos mintázatok nem szoktak indaként tekergőzni, így a Monolithe zenéjében sem érdemes hajlékony szólókat vagy felszabadult örömzenélést keresni. Zenéjük konstans részét képezik a számok és vonzódásuk a mértani alakzatokhoz, valamint a kristályszerű organizmusokhoz. Itt HAL9000 szépségről alkotott, ellenőrizhetetlen hitelességű elképzelései adják meg a rendszer strukturális alapjait. A hókristályok ugyanolyan szögekbe rendezett, de „mégis egy kicsit mindegyik más” geometriája ez.

Doom zene ide vagy oda, a számok hosszúságának az ésszerűség határai közé szorítása kimondottan jót tett az album egészének. A parttalanul szétnyúló és nehezen követhető szálakat úgy sikerült rövidebb és emlékezetesebb szerkezetekké összesodorni, hogy még vállalhatatlan kompromisszumokat sem kellett kötniük. Élesre csiszolt, minden tekintetben letisztult, azonnal ható és meggyőző anyag a Nebula Septem.

A szerző: Bársony Péter19 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*