Grajo: Slowgod II (2018)

Valamikor a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején találkoztam az első spanyol zenekarok nevével, némelyiknek a zenéjével is (Héroes del Silencio, Sangre Azul, Barón Rojo, Mägo de Oz). Túlnyomórészt hard rockot vagy klasszikus heavy metalt nyomtak, mindenesetre nem tőlük volt hangos a színtér, Hispánia nem számított nagyhatalomnak ebben a műfajban.

Mostanra viszont alaposan megváltozott a helyzet. Jómagam rövid időn belül négy spanyol csapatba is belefutottam, és amikor az internetes rocklexikonban rájuk kerestem, azt láttam, hogy a műfaj ibériai képviselőivel Dunát (vagy, hogy stílusosabb legyek, Tajo-t) lehet rekeszteni. Ráadásul nemcsak a fősodor képviselteti magát: a thrash-től a szimfonikus metalig, a stonertől a black metalig valamennyi irányzat kedvelői találhatnak kedvükre való muzsikát a Pireneusi-félszigetről.

A félsziget doom-színterének egyik figyelemre méltó képviselője a cordobai illetőségű Grajo (nevük spanyolul varjút jelent), amely e belassult muzsikán belül is a pszichedelikus/stoner vonalat követi. Indulásuk a (közel)múlt ködébe vész; ami biztos, hogy számos tagcserét követően 2015-re szilárdult meg a felállásuk. A gitáros Josef és a bőgős Pistolo ennek az évnek a nyarán rögzített egy kétszámos demót, azzal a céllal, hogy ennek a segítségével találjanak rá énekesükre.

Sikerrel jártak, hiszen ezt követően csatlakozott hozzájuk Liz, a csapat hangja, és már vele készítették el első single-jüket, a Golden Cemetery-t. Még mindig 2015-ben, az ősz folyamán honfitársaikkal, az Atavismo-val közösen kiadtak egy kétszámos. limitált szériás 7” korongot, a Grajo részéről a Feeding Our Demons című nótával. A stúdióban egy Félix nevű dobos segítette ki őket, aki hamarosan az együttes állandó tagjává vált, s így létre is jött a csapat mai felállása.

A Varjak 2016 tavaszán vonultak ismét stúdióba, hogy – mindössze négy nap alatt – rögzítsék bemutatkozó EP-jüket, amelynek címe a zenekar nevével egyezik meg. A mindössze ötszámos anyag igen pozitív fogadtatásban részesült, így az andalúz kvartett számos helyen felléphetett hazájában, majd ezt követően egy újabb split anyagot hozott össze, ezúttal a sevillai Orthodox-szal, amelyre Liz-ék a Black Thunder Witch című szerzeményt delegálták (akárcsak a Feeding Our Demons, ez a nóta sem szerepel sem az EP-n, sem az idei nagylemezen).

A zenekar tavaly szeptemberben vonult ismét stúdióba, hogy végre elkészítse első nagylemezét, amely a keresztségben a Slowgod II címet kapta. (A római kettes vajon mire utalhat?) Az anyagon a fentebb említett muzsikusok mellett – az első és az utolsó nótában – Raúl Pérez működött köze billentyűs hangszereken.

Lassúak, ráérősek, mint az Isten, jó kis bólogatós muzsikát nyomnak, ami időnként úgy morajlik, mint egy éppen kitörő vulkán, úgy dörren meg, mint a legnagyobbak anyagai. A 2016-os EP is jól szólt, ám súlyban óriási a különbség a két anyag között. Az albumot nyitó Altares mély mormogását időnként űrhangok szellősítik, a billentyűs hangszer nem kézzel foghatóan ugyan, de mégis jelen van, sőt, Josef időnként egy különleges instrumentumot, teremint is megszólaltat. Liznek nagyon jó hangja van: egyszerre erőteljes és lágy, szinte hipnotikus.

Az ezt követő Queen Cobra jóval tempósabb szám, doom-nak szinte gyors is; egy pillanatra a The Gathering muzsikája jutott róla eszembe. Már-már azt mondanám, a kedvenc dalom a lemezről – ám aztán jön a Malmuerta, amely keleties melódiákkal indít, és ez a hangulat végig meg is marad benne. Úgy nyomják az orientál metált, ahogy azt egy észak-afrikai vagy közel-keleti bandának kellene. A középrészben ének-hajlítások, szinkópa-tapsolás, alattuk pedig végig ott mormog a basszus. A lemez legzseniálisabb egy perce – az utána jövő vastag beröffenéssel együtt.

Az Ǝr és a Horror and Pleasure is tetszik, végig fogós bennük az énekdallam. Talán az albumot záró, nyolcperces instrumentális szerzemény, a Malstrøm helyett tehettek volna fel a korongra két rövidebb, énekes nótát, de hát nyilván ez a dal született meg, és nem azok. Ennek a számnak is jó a fő motívuma, de egy kicsit sok így, szöveg nélkül.

Hat dal, szűk 40 percben. Kerek egész, és pont elég is. Nagyon jó anyag lett a Slowgod II, szép reményekre jogosítja fel a csapatot. Remélem, a folytatás is hasonlóan ütősre sikerül majd.

A szerző: Coly517 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*