Flotsam and Jetsam: No Place for Disgrace (1988)

Az 1980-as évek első felében, a thrash metal első hullámát alkotva rengeteg zenekar kezdte pályafutását, ajándékozott meg bennünket egy remek bemutatkozó albummal, esetleg még a folytatás is emlékezetes volt, de aztán…

Aztán a mezőny kétfelé vált – és innentől hadd fókuszáljak kizárólag az Egyesült Államokra, bár a tendencia, úgy gondolom, általánosnak mondható. A későbbi nagyok – mindenekelőtt a Metallica, a Slayer, az Anthrax, a Megadeth, az Overkill, az Exodus, a Testament és a Death Angel – folyamatosan emelték a tétet, jó ideig azonosan magas színvonalon teljesítve vívták ki maguknak azt az első ligás pozíciót, amelyet többé-kevésbé folyamatosan máig őriznek (természetesen majd’ mindegyikük történetében voltak kisebb-nagyobb szünetek vagy botlások).

A zenekarok másik fele viszont két-három lemez után feloszlott, vagy egyre felejthetőbb produkciót nyújtva süllyedt bele a középszerűségbe, és ragadt meg underground szinten. Ilyen együttest is rengeteget tudunk említeni, a Forbidden-től a Mordred-en és a Vio-lence-en át egészen a Sacred Reich-ig és a Flotsam and Jetsam-ig.

Mint az a címből is tudható, e cikkben utóbbi csapat három évtizeddel ezelőtt megjelent albumáról lesz szó. A Flotsam-ot sokan úgy ismerik, vagy anno úgy figyeltek fel rá, mint ahonnan a Metallica – Cliff Burton halálát követően – elszipkázta új basszusgitárosát, Jason Newsted-et. Aki nem mellesleg a Phoenix-i kvintett meghatározó szövegírója volt, így nem kis részben neki tulajdonítható az 1986-ös debütalbum, a Doomsday for the Deceiver sikere. Másrészt – éppen ebből eredően – társainak nem kis fejtörést okozhatott, hogy hogyan tovább, miként tudják pótolni a távozó bőgőst, ötletembert.

Hogy egy bekezdés erejéig az előzményekről is megemlékezzünk, a zenekart – akkor még Paradox néven – 1981-ben alapította Kelly David-Smith dobos, valamint Pete Mello és Dave Goulder gitárosok. Hozzájuk csatlakozott előbb a bőgős Newsted, majd az énekes Eric A. Knutson. Néhány gitároscserét követően 1985-re, Edward Carlson és Michael Gilbert érkezésével alakult ki a csapatnak az a felállása, amely a zenekar első két demóját és a bemutatkozó nagylemezt is jegyzi.

A Doomsday for the Deceiver ’86 júliusában látott napvilágot, Jason pedig Halloween éjszakáján lépett fel utoljára a csapattal. Knutson-ék először városbeli „riválisuk”, a Sacred Reich basszusgitárosát, Phil Rind-et kérték fel, hogy „ugorjon be a nagybőgőbe”, akit ugyancsak egy rövid időre az a Michael Spencer váltott, aki 2014 óta újra tagja a csapatnak. A stabil ember végül Troy Gregory lett, aki nemcsak a No Place…-en, hanem az azt követő When the Storm Comes Down-on is kezelte a négyhúros hangszert.

Bár kedvenc Flotsam-albumomról van szó, most, rövid időn belül többször meghallgatva azt kell mondanom, hogy a No Place… nem ANNYIRA jó lemez, mint, mondjuk, a Megadeth Peace Sells-e, az Overkill Taking Over-je, a Forbidden Twisted into Form-ja vagy az Agent Steel Unstoppable Force-a. Mindkét lemezoldalon van két-két húzónóta, egy-egy kakukktojás, a többi dalról pedig leginkább annyit tudok elmondani, hogy nem bontják meg a lemez egységét, beleillenek a sorba. (Persze azt is simán el tudom képzelni, hogy valakinek a Dreams of Death vagy az N.E. Terror a favoritja. Egyik sem rosz nóta, de nálam nem ezek a befutók.)

Persze dicsérni jöttem Gilbert-éket, nem temetni, úgyhogy mindenekelőtt az anyag pozitívumait emelném ki. Például azt a gitárhangot, amivel az egész lemez kezdődik, és ami valami nagyon ütős folytatást, higgadtan profi alkotást előlegez meg. Metallica-san tömör, súlyos a zene, amelyből rendre kivillan Gilbert egyedi gitárhangzása. Az első gyönyörűség az itteni lírai belassulás képében érkezik, amelyhez hasonló később még a Misguided Fortune-ban hallunk. Eric A.K. hangja egy kicsit furcsa, de meg lehet szokni.

Kedvenc nótám a mentőautó szirénázásával kezdődő és a halál beálltát jelző EKG-hanggal záruló Escape from Within, amely fokozatosan építkezik, és jut el az érzelmes hangoktól a szélvészgyors tempókig, hogy aztán ezt a rá szabott szűk hét percben még egyszer megismételje.

A B oldal két nagyágyúja számomra a Hard on You és az I Live You Die. Előbbi nem hasít, éppen ellenkezőleg: a szólót leszámítva végig jólesően bólogatós, betonozós szerzemény, könnyen ragadó refrénnel. Utóbbiban pedig minden pörög, leginkább a basszus és a dob. Troy Gregory játéka ugyanakkor nemcsak itt élvezhető, rövidebb időre más nótákban is előtérbe kerül. Itt megint csak a szólógitár hangját hallva mosolyodom el, de jók a tempóváltások is. Na és persze Knutson ’I live, you die!” diadalüvöltése is felülmúlhatatlan.

A Misguided Fortune-ban elsősorban a nyikorgó gitárhanggal megbolondított alapriff késztet headbengelésre, és a már említett lírai gitárkiállás miatt írok fel magamban a csapatnak legalább két piros pontot.

Meggyőzően thrash-esítik Elton John Saturday Night’s Alright for Fighting című slágerét, ám a dalon valahogy mégis érződik, hogy nem saját szerzemény. A lemezt záró instrumentális szerzeményt, a The Jones-ot pedig még a maga négy percével is hosszúnak érzem, talán mert nem sok izgalmas dolog történik benne.

A számok többsége öt és fél percnél is hosszabb alkotás, így nem csoda, hogy a játékidő közelít az egy órához. A lemez vastag hangzása a zenei rendező Bill Metoyer és a keverést végző Michael Wagener tudását, míg az album emlékezetes, szamurájos borítója Boris Vallejo keze munkáját dicséri. Bár az albumon nem játszik, Jason Newsted neve mégis ott szerepel a stáblistán, méghozzá három nóta társszerzőjeként.

Számomra kissé meglepő volt, hogy az egyetlen videóklip az Elton John-feldolgozásnótára született; a kiadónál talán úgy gondolták, ez keltheti a legnagyobb feltűnést. Ezzel párhuzamosan, 1988–89 folyamán a csapat aktívan turnézott, Amerikában King Diamond előzenekaraként, Európába pedig a Megadeth-szel, a Testament-tel és a Sanctuary-vel közös koncertsorozat keretében ugrottak át. De felléptek több más mellett a Fates Warning-gal, a Destruction-nel, a Death Angel-lel és a Kreator-rel, valamint a fenti két évben a hollandiai Aardschokdag fesztiválon is.

1989-ban aláírtak az MCA Records-hoz, a következő esztendőben kijött a When the Storm Comes Down, ám akkoriban valami végzetesen félresiklott, ugyanis nem jöttek a banda és a kiadó által várt eredmények. Talán mert az az album semmilyen tekintetben nem közelítette meg elődei színvonalát…

Valószínűleg volt olyan időszak, amikor a Flotsam a saját, önálló bulijain is komoly tömegek előtt játszott. Nem tudom, mennyire általánosíthatunk a tavaly márciusi Showbarlang-os fellépésük alapján, de ott elég vérszegény volt a nézőszám. Pedig a legutóbbi albumuk (Flotsam and Jetsam – 2016), úgy gondolom, elég jól sikerült. Kérdés, hogy erre alapozva van-e visszaút számukra a „csúcsra”. Szerintem nincs. A csapat első két albuma viszont máig megunhatatlan, örök klasszikus.

A szerző: Coly498 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*