Uriah Heep: Live 1973

Ha megkérdezik, melyik a kedvenc Uriah Heep-lemezem, gondolkodás nélkül ezt a dupla koncertalbumot említem. És nemcsak azért, mert ez volt az első anyag, amit tőlük hallottam, hanem mert tényleg fantasztikus atmoszférája van, és persze a csapat legjobb nótái hangzanak el rajta. A zenekar első, David Byron nevével fémjelzett korszakának egyik stúdiólemeze sem ér a nyomába, sem hangulat, sem dinamika tekintetében, holott azért a Look at Yourself vagy a Demons and Wizards is a rocktörténelem meghatározó alkotásai.

A ’80-as években, a stílussal való ismerkedésem hajnalán volt néhány zenemű, amelyet kizárólag fekve, sötétben hallgattam meg, ez tette lehetővé a tökéletes elmélyedést, ráhangolódást. Ilyen volt a Rainbow On Stage-e, a Scorpions Tokyo Tapes-e és ez az anyag is. Mindhárom koncertfelvétel, és ha sorrendet kell állítanom, a Uriah Heep albuma az előkelő második helyen szerepel kedvenc live albumaim listáján.

Byron, Kerslake, Hensley, Box, Thain

A zenekart a Black Sabbath-tal, a Deep Purple-lel és a Led Zeppelin-nel együtt úgy emlegetik, mint a legendás angliai négyesfogatot, amelynek tagjai nemcsak stílusteremtők voltak, hanem a ’70-es évek első felének legnépszerűbb hard rock/heavy metal csapatai is. (Hogy
e csapatok hard rockot vagy már heavy metalt játszottak, nézőpont kérdése. Az előttük járóknál keményebbek voltak, az utánuk jövőkhöz képest viszont lágyabb húrokat pengettek.)

A zenekar (elő)történetében nem mélyednék el túlzottan, a lényeg, hogy a csapat elődjének számító Spice-ot a gitáros Mick Box és az énekes David Garrick alapította, valamikor 1968 táján. A Spice-ból egy évvel később lett Uriah Heep, Garrick pedig felvette a Byron vezetéknevet. Az együtteshez 1970 januárjában csatlakozott Ken Hensley billentyűs, akinek érkezésével a csapat hangzása is megváltozott, kialakult a rájuk jellemző, Hammond orgona által megtámogatott sound.

A csapat nem sokat lacafacázott, az elkövetkező alig több mint két év alatt öt stúdióalbumot jelentetett meg, rajtuk mindazon dalokkal, amelyeket ma a világ a zenekar legemlékezetesebb nótáiként ismer. Ha a ’72-es The Magician’s Birthday vagy jelen koncertlemez után feloszlanak, már akkor is egy teljes, tökéletes életművet hagytak volna maguk után. Ehhez képest még további 20 stúdióalbummal bővítették diszkográfiájukat (és a történetnek még ma sincs vége).

David Byron

Az is elég nagy bátorságra vallott tőlük (bár láttunk már ilyet előttük és utánuk is), hogy három-négy évvel az indulásuk után koncertlemezt adtak ki. Persze népszerűségük csúcsán voltak, és a műsor összeállításakor is tudtak miből válogatni.

Számos tagcserét követően, már 1971 végén világossá vált, hogy a csapat szilárd magját Box, Byron és Hensley alkotja. Ekkortájt csatlakozott hozzájuk Lee Kerslake dobos és az új-zélandi basszusgitáros, Gary Thain, akikkel végre minden alkotórész a helyére került, és létrejött a Uriah Heep klasszikus felállása, amely egy sajnálatos esemény miatt csupán 1975-ig maradt együtt.

’72 novemberében kijött a már említett The Magician’s Birthday album, a következő év január 26-án pedig a csapat a rivális Black Sabbath „szülővárosában”, Birminghamben lépett fel. A koncertet rögzítették, és az anyag az Egyesült Államokban áprilisban, Nagy-Britanniában pedig májusban látott napvilágot.

Mick Box

Már az óriási, ahogy a színpadi műsorközlő felkonferálja a csapatot, majd némi hangolás után felhangzanak a Sunrise című nóta első ütemei, amelyekből aztán kibomlik, és hömpölyögve nekilódul a dal. A ’Heep egyébként is nagy volt az ilyen lendületes kezdésekben, megállíthatatlan beindulásokban, elég csak az Easy Livin’ vagy a Look at Yourself elejére gondolnunk.

A szólás úgy tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában. Na, itt kis túlzással öt szólista igyekezett lejátszani egymást a színpadról, pontosabban emelte zsenialitásával egy magasabb szintre a zenekar muzsikáját. Byron karizmatikus személyiség volt, nagy hangterjedelme főleg a magasabb regiszterekre terjedt ki. Box torzított gitárhangzása (amely leginkább a Traveller in Time és a Tears in My Eyes című szerzeményekben érhető tetten) az egyik védjegye volt a csapatnak, és ennek köszöntően szólalt meg olyan keményen a Uriah Heep zenéje, hogy az a hard rock helyett sokkal inkább kívánkozott a heavy metal skatulyába.

Ken Hensley

Ami legalább ennyire meghatározó, az a Ken Hensley által szolgáltatott Hammond orgona-hangzás, amely alapvetően vastag bársonyként burkolja, öleli körül a dalokat, ugyanakkor sokszínű, játékos, és a Gypsy-ben egy külön szólót is kapunk belőle. Egy magánszámot a dobos Lee Kerslake is előad, ám ő az anyag legnagyobb részében inkább megbízhatóan szolgáltatja az alapot a többiek művészi „magamutogatásához”.

Ami viszont a leginkább meglepő, az a basszusgitár kitüntetett szerepe. Mintha Gary Thain tologathatta volna a keverőasztal potmétereit, és a szája íze szerint állította volna be a hangszerek arányát. Mintha az anyag az ő jutalomjátéka lenne, annyira dominánsan van végig az előtérben a négyhúros hangszer. Élmény hallgatni, mert a bőgős tényleg parádésan játszik.

Lee Kerslake és Gary Thain

A több mint 71 perces anyagon lendület és líra váltja egymást, a Sunrise, a July Morning és a Circle of Hands érzelmessége fonódik össze az Easy Livin’, a Tears in My Eyes és a Look at Yourself keménységével. A lemeznek van egy nagyon erős bő fél órája, amikor olyan nagyágyúk követik egymást, mint az Easy Livin’, a July Morning, a Tears in My Eyes és a hangszeresek improvizációinak teret adó Gypsy, amelyet így kétszer olyan hosszan játszanak, mint a debütalbumon. Aztán a Look at Yourself képében jön az újabb csúcspont, de a negyedik lemezoldal további részében már szűnik a varázs.

Ami számomra nem hiányozna, ha lehagyták volna a lemezről, az a bő nyolc perces rock and roll egyveleg, a Roll Over Beethoven, a Blue Suede Shoes, a Hound Dog és társaik. Nem az ő zenéjük, ráadásul unalomig ismert nóták. Lemaradt viszont a Lady in Black, az a nóta, amelyre sokan elsőként asszociálnak a Uriah Heep neve hallatán. Igaz, nagy sláger elsőként Nyugat-Németországban, a Salisbury album 1977-es újrakiadását követően vált belőle.

A zenekar következő stúdióalbuma, az 1973-as Sweet Freedom jó néhány remek nótát tartalmazott, ám az egy évvel későbbi Wonderworld már csalódást okozott a rajongóknak. Nagyjából ebben az időben vált egyre súlyosabbá Byron alkoholizmusa, illetve Thain drogfüggősége. Utóbbi rúgták ki előbb a csapatból, és a bőgős egy évvel később, 1975 decemberében, mindössze 27 évesen, heroin-túladagolás következtében távozott is az élők sorából. Az énekes ’76-ig maradt a csapat tagja, azt követően szólókarrierbe kezdett, de szenvedélybetegsége lassan őt is legyűrte, s végül 1985-ben, az ivás következményeként fellépő májkomplikációban halt meg. 38 évet élt.

A szerző: Coly520 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*