Sakadoya (Marokkó)

Ahogy valószínűleg jó páran közületek, én is vadászom a különleges zenei csemegékre. Képletesen öt földrészt bejárva keresem az egyedi hangú, minőségi metal muzsikát, és vagy sikerrel járok (mint, mondjuk, az új-zélandi Alien Weaponry, az iraki Acrassicauda és a perui NMK esetében) vagy nem. Sajnos utóbbi fordul elő gyakrabban: a harmadik világbeli csapatok zenéjéből sokszor vagy a különleges íz hiányzik, vagy a hangzás hagy maga után kívánnivalót.

Legutóbb több afrikai együttes albumát is meghallgattam. A marokkói Sakadoya is közéjük tartozik, és bár jómagam nem váltam a csapat feltétlen rajongójává, megosztom veletek az infót, hátha valakinek bejön az arab kvintett metalcore-ral elegy death metalja.

A Szahara peremén komótosan telik az idő. A zenekart 2005-ben, Settat városában alapította az énekes Khalid El Hasbi énekes és a dobos Hicham. A felállás a szólógitáros Reda, a ritmusgitáros Simo és a basszusgitáros Mehdi Ouldsouilem csatlakozásával vált teljessé. Bemutatkozó és mindeddig egyetlen albumukat, a Back to the Age of Slaves-t 2009-ben, magánkiadásban jelentették meg. Az anyag felvételei Stephan Lucacic zenei producer irányítása mellett a casablancai P.L.O. stúdióban készültek, ahová Reda már nem tartott velük, így a lemezen csupán négy muzsikus játéka hallható. Az anyag meglepően jól szól, abszolút egy ligában játszik az európai-amerikai élmezőnnyel.

Ezt követően csatlakozott hozzájuk Ayoub Lamari szólógitáros, 2013-ban pedig a dobok mögött történt személycsere: az új ütős Amine Tariq lett. Az új felállás akkor a következő stúdióalbumot is beígérte, de annak mind a mai napig se híre, se hamva…

A zenészek bevallottan a Lamb Of God, a Chimaira, a Devildriver, a The Black Dahlia Murder, az All That Remains, a Gojira és hasonló csapatok munkásságát tekintik iránymutatónak, amire az általuk játszott zene sem cáfol rá. A magam részéről a metalcore-t nem annyira érzem benne, de ez talán nem is baj. Van viszont némi thrash, különösen a Dismal Moments című nótában.

A death metal nem igazán az én zeném, így számomra az „ének” ront valamennyit az élmény minőségén (persze ebben a stílusban ez a sztenderd), a zenei megoldások viszont bőven kárpótolnak. Különösen a dobos Hicham játszik nagyot: jól cifrázza, díszíti az egyébként is változatos ritmusokat. A gitárosok a rövid, finom dallammenetekkel és a sűrű riffváltásokkal teszik hozzá a maguk részét a produkcióhoz.

Ami viszont érdekes, hogy egy pillanatig sem tudatosul bennem, hogy arab hátterű zenét hallok; sem keleties dallamok, sem a rájuk jellemző tördelt ritmusok vagy hangszerelési megoldások nem tűnnek fel a dalokban. Egy-kettő azért jó lett volna…

Homogén, de nem unalmas az anyag; előbbiből adódóan kedvenc nótát sem tudok kiemelni a nyolc számot tartalmazó, 38 és fél perces albumról. Ugyanakkor minél többször hallgatom, annál jobban belém fészkeli magát, annál jobban tetszik. Ahhoz képest, hogy ilyen színvonalas muzsika, csodálom, hogy a nemzetközi színtéren még nem találkoztunk a nevükkel. Talán a második lemez majd meghozza az áttörést. A kérdés már csak az, arra mikor fognak Khalid-ék sort keríteni. (E-mailben rá is kérdeztem erre az énekesnél, aki azt válaszolta, egyelőre nincs napirenden az új album, jelenleg ugyanis éppen dobost keres a csapatához…)

A szerző: Coly464 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*