Primordial: Exile Amongst the Ruins (2018)

Nem is olyan rég írtam egy ajánlót a To the Nameless Dead Primordial albumról, amelynek gépelése közben még nem is sejtettem, hogy már itt van a kanyarban az új korong. Azt a kiadványt tartom az ír zenekar legjobbjának, a következő két lemez viszont annyira nem férkőzött közel hozzám. Időközben a Where Greater Men Have Fallen mégis betalált; úgy tűnik, akkoriban keveset hallgattam, és emiatt elment mellettem, viszont most azt állítom, hogy méltó az együtteshez, és bármikor szívesen előveszem.

A Redemption at the Puritan’s Hand viszont továbbra sem találja a helyét az életemben, nem tartom rossznak, csak a változatosságot hiányolom belőle, mivel egy kicsit egysíkúnak, ötlettelennek érzem. Mint a HÁZI KEDVENCEK rovatban már megírtam, a Primordial lemezek nem könnyed slágernóták gyűjteményei, mert az írek muzsikája elég tüskés és tömény, a nóták szerkezete gyakran formabontó, az ének nem sok dallamot tartalmaz, és nélkülözi a hagyományosnak mondható refréneket. Ennek ellenére a zenekar az underground metal-ban kiemelkedőnek számít, egyedi hangzásuk, különleges koncepciójuk sok ember tetszését elnyerte, köztük az enyémet is.

Az Exile Amongst the Ruins a banda kilencedik stúdióalbuma, és kijelenthetem, hogy nagyszerűre sikerült. A Where Greater Men Have Fallen lemezen már megvolt az a változatosság, amit az azelőttin hiányoltam, így nagyon bíztam benne, hogy az új korongon is megkapom azt a Primordial-féle sokszínűséget és kreativitást, ami a banda szinte minden munkájára jellemző volt. Ez nagyon rendben van, olyannyira, hogy néhány meghallgatás után az album nálam nagyon előkelő helyet foglalt el a képzeletbeli Primordial-listámon, mondhatom azt, hogy gyorsan az egyik kedvencemmé vált.

Gyakori jelenség, hogy legtöbb zenekar a sokadik lemezére elfárad, ötlettelenné, unalmassá válik vagy ismételi önmagát, ám a Primordial esetében – leszámítva az említett megtorpanást – nem érzem ezt a tendenciát. Szerencsére vannak nagy visszatérések is, de az írek esetében ezt sem mondanám, ők folyamatosan magas hőfokon izzanak, és töretlenül játszák szenzációs muzsikájukat.

Alan Averill „Nemtheanga” a színtér egyik legmarkánsabb frontembere és egyben a metal zene kiemelten nagy rajongója, amely megmutatkozott a Twilight of the Gods nevű Bathory tribute-zenekara és egyéb projektjei, valamint vendégszereplései által (ezt igazolja az a vele készült interjú, amit nemrég olvastam). Az énekes szerintem soha nem fárad el, állandóan ugyanakkora (vagy egyre nagyobb) tűzzel és szenvedéllyel veti bele magát a zene forgatagába. Ha az ember végighallgatja az eddig megjelent lemezeket, azt tapasztalhatja, hogy Nemtheanga lemezről-lemezre újjászületik, soha nem érezni azt, hogy egy kicsit is lejjebb adná az általa felállított magas szintnél. Ezen a lemezen is a maximális felett teljesít, a dalok vokális részeiből akkora egzaltáltság árad, amely csak őrá jellemző.

Ám ne feledkezzünk meg az együttes zenei szekciójáról sem, mert ők is rendesen kivették a részüket abból, hogy a nyolc nóta úgy dörrenjen meg, mint egy tüzérségi ágyú, és azt mondhassuk, tele vannak remek témákkal. Szintén dicsértem már a gitárduót (Ciáran MacUiliam és Micheál Ó Floinn), akik úgy ontják magukból a jobbnál-jobb riffeket, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Pedig nem az, mert mint tudjuk, könnyen a süllyesztőben végzi a nóta, ha nincs benne elég spiritusz, ha hiányzik az alkotás szellemisége. Simon Ó Laoghaire kegyetlenül jó dobos, játéka nélkülöz minden közhelyes és egysíkú megnyilvánulást, a dalok nagyszerűségében ő is oroszlánrészt vállalt attraktív tudásával, Pól MacAmhlaigh basszusgitáros pedig remekül kiszolgálja a többi hangszerest.

Ezek után azt kellene jobban megfigyelni, hogy mitől lett más ez az album, mint a korábbiak, miben rejlik az újdonsága, mik azok a tényezők, amelyek miatt ódákat zengek az Exile…-ról. Alapvető változás nem történt, van néhány nóta, amelyek kicsit lassabbak, merengősebbek, de a mélység és a keménység ezekből sem hiányzik. Ilyen a Where Lie the Gods és a Stolen Years, de a tempósabb dalokban is megvan a „megfontoltság”. Örülök, hogy nyitottak ilyen irányba is, kedvelem azt, amikor egy zenekar úgy használ fel újabb elemeket, hogy ezek miatt gyökeresen nem változik meg zenéjük, csak izgalmasabb lesz.

A másik tényező, ami valamennyire újdonságként hathat, hogy szellősebbek lettek a dalok, a sűrűség, a magas koncentrációs érték, ami jellegzetessége ennek a nagyszerű muzsikának, egy kicsit kiszélesedett, tágabb térben mozog. Ez is egy olyan része a mostani albumnak, ami által magasabb szintre lépett a banda.

Óriási dallal indul a lemez (Nail Their Tongues), amelyben van némi dallamosság az énekben, valamint nagyon ütős, gyors black metal-os részek, és ezek váltakoznak. Nagyon tetszik ez a szám, majd azt ezt követő, a To Hell or the Hangman még erre is rátesz egy lapáttal. Az egyik kedvencem az albumról, érdekes ritmusa van, éppen emiatt is különleges.

A másik dal, ami egyből nagyon megfogott, a Sunken Lungs. Izgalmas gitártémákat pakoltak a nótába, valamint a dob is rendkívül változatos, egyszerűen megunhatatlan. A főcímdal sem gyenge, ebben lassabb kiállások, hosszan elnyújtott, komótos téma-halmozások sorakoznak, ami megint csak a srácok remek dalszerző képességét dicséri.

A játékidővel most sem spóroltak a tagok, a Primordial nóták átlagos hossza 7-8 perc körül mozog, és ez most sincs másként. Én szeretem, ha hosszú egy dal, természetesen csak akkor, ha nem fullad unalomba, és szerencsére az írek esetében nem beszélhetünk erről, örömmel merülök el monumentális szerzeményeikben. Néha tényleg azt érzem, hogy ezek a dalok egy távoli világot vizionálnak; jó dolog egy kicsit kilépni a valóságból, és belépni az írek teremtette környezetbe. Nem igazán vidám ez a hely, de különleges hangulata van, és gondolkodásra serkenti az embert, mivel olyan mélységeket nyitnak meg a számok. Visszatérve a Sunken Lungs nótára, ebben a szerzeményben érzem a legmarkánsabban ezt a jelenséget, azt tapasztalom, hogy egy lélegzetelállító utazásban veszek részt.

Tíz perc feletti a zárótétel, a Last Call. Jó befejezés, itt is minden olyan muzikális betét benne foglaltatik, ami jellemző a zenekarra, de annyi új ötletet felhasználtak, hogy nem nevezhető önismétlésnek.

Ezt az együttest lemezről-lemezre egyre jobban tisztelem és szeretem, egyszerűen nem tudnak hibázni. Sejtettem, de nem voltam benne biztos, hogy ilyen óriási albummal jelentkeznek, ám minden várakozásomat felülmúlták. Mostanában nagyon beragadt a lejátszómban az Exile Amongst the Ruins, sokat pörög az album. Jöhet a koncert!

A szerző: Zozzie245 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*