Metalmania fesztivál – Katowice, Spodek, 2018. április 7.

A lengyelországi Katowicében április 7-én, szombaton került megrendezésre a 24. Metalmania fesztivál. Az előzetes bejelentések hatására Koko barátommal (Kovács Krisztián, Inhalator dobos) már jó előre megvettük a jegyet. Nagy kedvenceink, a Wolf Spider, a Xentrix és a Mekong Delta fellépése már önmagában is csábítóan hatott számunkra.

Pénteken indultunk el Lengyelországba. A kelenföldi tarhások lerázása után vettünk némi elemózsiát az útra, hiszen a Budapest-Krakkó táv nem kevés. Hétórányi eseménytelen buszút után hajnali fél egy körül érkeztünk meg krakkói barátunkhoz, aki elszállásolt bennünket.

Másnap reggel nekiálltunk „metálkodni”, hasonló módon, mint ahogy régebben koncertre jártunk, illetve ahogy az Undertaking-könyvben is olvasható a vidékiek Pestre utazásáról. Egyórás buszozás várt ránk, Krakkóból Katowicébe, úgyhogy azonnal megbontottunk egy üveg bort, és nekiálltunk punkbenzint (értsd: boros kólát) keverni.

Becsekkolós szelfi Kokóval

Katowicében már a buszról megláttuk a Spodek arénát, amely otthont adott a fesztiválnak. Az autóbusz-állomásról a helyi lemezbolt felé vettük az irányt, ahol készültek a fesztiválra, és levitték a metal kollekciót a földszintre. Itt aztán folyt a nyálunk és a könnyeink: Iron Maiden, SDI, Pariah, Mekong Delta, Living Death és hasonló vinylek százával. Még Chris Poland Return to Metalopolis-át is megvehettük volna, ha az államadósságunkkal egyenértékű zlotyit viszünk magunkkal. Koko egy első Megadeth vinyllel, én egy 2016-os Death Angel CD-vel lettem gazdagabb (azóta is siratom azt a Frolic Through the Park bakelitet).

A lemezbolt után a Spodek aréna felé vettük az irányt, ahol némi kóválygás után kiderült, hogy egy kicsit várni kell a küzdőtér megnyitására. Tökéletes elsősoros helyünk lett a Wolf Spider koncertjére. Jó két éve találtunk rá 1990-es, Kingdom of Paranoia című tech-thrash mesterművükre, amely azonnal utat talált hozzánk. Ami kapásból feltűnt velük kapcsolatban, hogy a dob nem hátul, hanem oldalt, a színpad elején, elforgatva foglalt helyet. A zenészek az első számot még egyen-maszkban és csuklyában nyomták le (szegény énekest emiatt időnként nem nagyon lehetett hallani), de aztán a tagok felfedték az arcukat.

A Wolf Spider akcióban

Eleinte az „új” lemez, a 2015-ös V dalai voltak terítéken, de kaptunk egy-egy nótát a Kingdom of Paranoia-ról és az első, Wilczy Pajak című, még lengyel nyelven írt lemezről is. A „friss” dalok a legutóbbi Believer-t idézték fel bennem. Modern, mégis dallamos, nem túl mélyre hangolt zene, így jól kijöttek a riffek és a díszítések is. Egy kicsit sajnálom is, hogy csak egyszer hallgattam meg a V-t, akkor sem túl figyelmesen. Mindenképpen bepótolom ezt a hiányosságom.

A gitárok iszonyat feszesen szóltak, hasítottak a komplex riffek és a megadallamos szólók. Külön kiemelném a dobos hölgyeményt, Beata Polakot, aki nemcsak hogy 50 fölött is olyan jól néz ki, hogy a magunkfajta anyakomplexusos huszonéveseknek is megakad rajta a szeme, de a hölgy mosolyogva, szinte csuklóból dobolta le a koncertet. Pedig nem egyszerű témákról van szó, ritmus- ütem- és tempóváltások tömkelegével vannak tele a dalok.

A Wolf Spider-dobos Beata Polak

A Wolf Spider programja:

To Twój Czas
Książę Wojny
Instability
Pain
Desert
Sleepless
Sense of Life
Memento Mori
Zemsta Mściciela

A Wolf Spider műsora után egy gyors ebédszünetet engedélyeztünk magunknak, majd újra a küzdőtér felé vettük az irányt, ahol a Xentrix pakolt, illetve csinálta a soundcheck-et. A kultikus brit thrash brigádot nem hiszem, hogy bárkinek is be kell mutatni, első két nagylemezük alapvetés. Ez a két album alkotta műsoruk gerincét. Korrekt nosztalgiaköröket futkosnak manapság, de ezzel nincs baj. A négy tag minden egyes hangot szívből tett oda, látszik rajtuk, hogy élvezik a koncertezést.

Ráadásul egy énekescserét is bevállaltak, ami nem kis rizikó egy zenekar életében. Az eredeti énekes-gitáros Chris Astley-t tavaly Jay Walsh váltotta, miután Astley bejelentette, hogy kivonul a zenei életből. A zenekarnak nem vált hátrányára a változás, Walsh hasonló, bár egy kicsit karcosabb hanggal rendelkezik, mint elődje. Már a koncert intrójaként használt Terminator-filmzene alatt libabőrös lett a karom (alapjáraton az a tétel is egy csoda), de ezt csak fokozta az urak által elővezetett best of program, az első két album legjobb hat száma, ami a nekik jutó szűk negyven percbe belefért.

Xentrix: jobboldalt az új énekes/gitáros, Jay Walsh

Számomra a koncert középső két száma, a Questions és a For Whose Advantage? hozta el a katarzist. Utóbbi dal nyitó basszustémájánál, illetve a dallamos berobbanásnál könnybe lábadt a szemem, alig hittem el, hogy igen, itt vagyok, végre hallom élőben az egyik legkedvencebb kedvenc dalomat. Nagyon szimpatikus, korrekt fellépés volt, bámulatosan kommunikáltak a közönséggel, egyetlen hiányosságként a rövid játékidőt tudom felhozni, de ez nem a banda hibája. Kokker még egy pengetőre is szert tett a műsor végén.

A Xentrix programja:

Dark Enemy
Balance of Power
Questions
For Whose Advantage?
Crimes
No Compromise

A következő programunk a Mekong Delta koncertje volt. Ezek tanárok: már a beállás alatt döbbenetes hangszerkezelést mutattak be. Még mindig keresem a szavakat, hogy hogyan is adjam át ezt az élményt. 2014 óta a katowicei volt az első koncertjük, de ez egyáltalán nem látszott meg a teljesítményükön. Ráadásul beugró dobossal dolgoztak, és valljuk be, azért nem kis feladat egy ütős számára a Mekong Delta komplex zenéjéhez óramű-pontossággal és dinamikailag tökéletesen szolgáltatni az alapot.

Erik Adam H. Grösch gitáros és Ralph Hubert basszusgitáros számára lájtos délutáni program volt a fesztivál. Utóbbi olyan könnyedséggel sétált fel-alá a színpadon, ahogy a tanárok sétálgatnak a táblánál az anyag magyarázása közben. Az egyik dal (Sphere Eclipse) alatt kiment a gitárkábel, de ezt is profi módon kezelték. Martin LeMar énekes meg is jegyezte, hogy gitár nélkül még komplexebbnek hat a dolog, és hogy elég nehéz így ráénekelni. Mellesleg az úriember egy top sales manager magabiztosságával és energiájával közlekedett a színpadon, és akkora énekteljesítményt nyújtott, hogy mindenkinek tátva maradt a szája. Különösen a The Hut of Baba Yaga előtt lenyomott énekszólója, a Music of Erich Zann-ról az Epilogue volt lenyűgöző. Na, az mindent vitt.

Mekong Delta

Ilyen komplex zenét így színpadra vinni, ráadásul samplerrel, ami az aláfestéseket adta a zenéhez; ez esetben olyan pontosnak kell lenni, mint az atomóra. Hibátlan szett, hibátlan koncert volt. A második gitár hiánya sem volt zavaró. Ralph Hubert basszushangzása olyan telt volt, hogy a szólók alatt sem hatott üresnek a zene. A koncert végén Koko és én is elkaptunk egy-egy pengetőt, valószínűleg oltárt fogunk állítani neki.

A Mekong Delta programja:

Ouverture
The Cure
Sphere Eclipse
Shades of Doom
The Healer
Epilogue
The Hut of Baba Yaga
Prophecy
True Lies

Rövid cigi- és sörszünet után a Deströyer 666 bulija következett. A kb. félházas Mekong Delta-koncert után azonnal elkezdtek gyülekezni a népek színpad előtt, és a fellépés kezdetére majdnem teljesen megtelt a küzdőtér. Ebből is leszűrhető, hogy a zenekar által játszott blackened thrash műfaj mekkora népszerűségnek örvend az undergroundban. Nem mondok divathullámot, de mint mindenhol, itt is jönnek-mennek a trendek. Abszolút nem bánom, s bár nem a legkedvencebb alműfajomról van szó, néhanapján mégis szeretem hallgatni.

Az ausztrálok koncertje csúszott, mert K. K. Warslut énekes/gitáros komolyabb technikai problémába ütközött, mind az erősítője, mind a gitárja vacakolt. Ennek ellenére (egy picit gyengébb gitárhangzással) elkezdték a műsorukat, és már a nyitó hangoknál felrobbant a terem. Azonnal kialakult a moshpit, repültek az öklök a magasba és a kicsit könnyebb csontozatú emberek a kör belsejében.

Deströyer 666

Még mindig nehezen hiszem el, hogy a Deströyer 666 ausztrál csapat. Ilyen zenét nem a kenguruk által összeugrált prériről, hanem a jeges északról várna az ember. Főleg az I Am the Wargod nyitó dallamai, illetve a basszusgitáros vokáljai idézték fel bennem a havas pusztaságokat. Remek koncertet adtak az ausszik, ők is egy „fesztivál best of” programmal érkeztek.

A Deströyer 666 programja:

Wildfire
A Breed Apart
Satan’s Hammer
I Am the Wargod (Ode to the Battle Slain)
Sons of Perdition
Trialed by Fire
Lone Wolf Winter

A Deströyer 666 koncertje után egy gyors vacsiszünetet akartam beiktatni a programba, mielőtt a Kat elkezdi a műsort. Most jöhet a „szégyen és gyalázat a nevemre” rész, de nem bántam meg az ezután történteket, főleg, hogy ezek is hozzátartoznak egy fesztivál hangulatához. A kis szünet elég hosszúra nyúlt, ugyanis leszólított egy lengyel leányzó, akivel elég hosszan sikerült elbeszélgetnem. Gyakorlatilag végigdumáltuk a Kat koncertjét, illetve mivel már nagyon kajás voltam, így némi elemózsiáért és keverésnek valóért bementem a közeli kisboltba.

Az étkezés végeztével egy lengyel úriember kért meg, hogy dobjam ki a félbehagyott chipsét (természetesen azt is nekiálltam betömni), majd vele is egy több mint egyórás beszélgetés kerekedett arról, hogy kik is vagyunk, és mit keresünk itt. Nagyon sok dolog szóba került, persze korábbi lengyelországi látogatásaim történetei sem maradhattak ki. Nem véletlenül van a „lengyel, magyar, két jó barát…” kezdetű mondás, tényleg nagyon jó fej emberekkel sikerült találkoznom. Így sajnos az Asphyx koncertjét is sikerült elpofáznom, remélem, hamarosan pótolhatom majd ezt a mulasztásomat.

A lépcsős ivóosztag (balról jobbra: Monika, a lengyel lány; Koko; RxGx; Ismeretlen sörös lengyel lány)

A két headliner, a Napalm Death és az Emperor munkásságát ismerem ugyan, utóbbiba bele is futottam a tavalyi Brutal Assault-on, de annyira egyik zenekar sem az én világom (oké, a Napalm Death Harmony Corruption-jét csípem), úgyhogy a koncertjük alatt elkezdtük a tényleges ivászat részét a fesztiválnak.

Pár órával később az egyik utolsó banda, a lengyel Ragehammer fellépését néztük/hallgattuk meg. Ők a kis színpadon játszottak, ami gyakorlatilag egy folyosó végét jelentette egy lépcső alatt. Ez annyira nem volt kedvező elrendezés, de sikerült jó helyen megállnunk, és az első sorból élvezni a black/thrash anti-misét. Úgy másfél-két éve, a 2016-os The Hammer Doctrine lemez óta kísérjük figyelemmel a munkásságukat.

Az énekes, Jan Pawel Tuchlin nagyon jó fej, iszonyat közvetlen arc, személyesen most találkoztam vele először. Még márciusban kért meg bennünket, hogy ha már jövünk, hozzunk neki egy Totális Metal-mintás Pokolgép-pólót. Ez a ruhadarab szépen utat is talált a gazdájához, Koko feldobta neki a színpadra, amit Jan Pawel egy hálás „Gép-Gép-Pokolgép!” kiáltással fogadott (sajnos, mint utólag kiderült, a pólót koncert közben/után valaki elzsebelte).

Ragehammer

A srácok felrobbantották a kis színpadot: Jan Pawel olyan energiával énekelt, hogy az már-már ijesztő volt. A lengyel csődör munkája és koncert előtti bemelegítése, illetve ahogy belelovalta magát a fellépésbe, egy kicsit Henry Rollins Black Flag-érás koncertjeire emlékeztetett. Mellesleg a pali úgy vetette a fordított kereszteket a levegőbe, mintha nem a druszája lenne a XX. század egyik legnagyobb pápájának, aki hasonló néven űzte áldásos tevékenységét. Tuchlin bámulatosan kezelte a közönséget, és hihetetlen erőt, energiát sugárzott a zenéjük.

Másnap aztán könnyes búcsút vettem Lengyelországtól. Az úton elgondolkodtam, hogy miért is jó ilyen eseményeken részt venni. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kimentem, hatalmas élmény volt, mindig jó új ismerősökre szert tenni, barátkozni a helyiekkel, és olyan bandákat is megnézni, akik szökőévente egyszer vagy egyáltalán nem jönnek felénk. A Xentrix és a Mekong Delta fellépése valószínűleg életem koncertélményei lesznek. Alig várom a Brutal Assault-ot, hiszen ott is sok lesz a nézni/hallgatnivaló. Remélem, az már nem esik egybe sem a következő Rattle Inc. olvasótalálkozóval, sem egy újabb Thrash Mosh Clubbal. 🙂

A szerző: RxGx18 publikáció
Hobbi-kategóriás metal-újságíró, író, villamosmérnök. Az írás és a munka mellett zenél is, jelenleg az Inhalator basszusgitárosa.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*