Kamelot: The Shadow Theory (2018)

Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy Kamelot-rajongó vagyok. Pontosabban voltam. Roy Khan énekével szerettem meg a csapatot, és máig a The Fourth Legacy-tól az Epica albumig tartó időszakot (1999-2003) gondolom az együttes legjobb korszakának. Az ezt követő éra anyagai azonban – sajnos – már nem érintettek meg ennyire: vagy nem voltak olyan karakteresek, jó értelemben slágeresek, mint elődeik, vagy én nem hallgattam ezeket a lemezeket elégszer – ami valószínűleg megint csak nem véletlen. 🙂

Ettől függetlenül a 2012-es Silverthorn-ig a zenekar valamennyi lemezét beszereztem (és aztán hagytam porosodni a polcon), legutóbbi albumuk, a Haven viszont már kimaradt az életemből. Ilyen előzmények után különösebb várakozások nélkül ültem le meghallgatni az együttes idei alkotását – és rendkívül kellemes csalódásban volt részem. A The Shadow Theory ugyanis egy nagyszerű alkotás, jobbnál jobb dalokkal.

Tommy Karevik

Mielőtt rátérnék az anyag méltatására, hadd ejtsek néhány szót a muzsikusokról, akiknek ezt az élményt köszönhetjük! Először is, Roy Khan ide vagy oda, a csapat frontemberét 2012 óta Tommy Karevik-nek hívják (ex-Seventh Wonder), és a jelenlegi már a harmadik vele készült Kamelot-anyag.

A bandát egyre kevésbé mondhatjuk amerikai zenekarnak, mert bár a floridai Tampában alakult, de a jelenlegi felállásban az európai muzsikusok vannak többségben: Karevik svéd, a billentyűs Oliver Palotai német állampolgár, az új dobos, Johan Nunez pedig belga. Az Újvilágot az alapító gitáros, Thomas Youngblood és a szintén őstag bőgős, Sean Tibbetts képviseli.

Új dobos? Úgy bizony, ugyanis ez év februárjában kiderült, hogy a csapat alapembere, Casey Grillo búcsút vesz társaitól, hogy új zenei kihívások után nézzen, illetve dobbőr-gyártó és –forgalmazó cégére koncentráljon. Utódja Nunez lett, aki azt megelőzően a Firewind-ben játszott.

Előttem az utódom: Johan Nunez és Casey Grillo

A Kamelot progresszív és szimfonikus elemekkel tűzdelt heavy/power metalt játszik, a legmodernebb elektronikát is beemelve a repertoárjába, aminek eredményeként a csapat abszolút XXI. századi muzsikát tálal elénk; a The Shadow Theory-ról sem véletlenül jutottak eszembe például a Within Temptation legutóbbi munkái. Karevik hangjának és nyilván a tudatos dalszerzői koncepciónak köszönhetően Youngblood-ék új nótái jóval érzelmesebbek, szívhez szólóbbak, női közönség-orientáltabbak, mint az általam korábban említett, Khan-korszakos anyagok. Ez a két dolog (a metal szilárd talajáról elemelt elektronikus hangzás és az időnként érzelgősnek ható líra) az, amelyek miatt nem tudok maximálisan azonosulni az anyaggal.

Magukba a dalokba viszont nem lehet belekötni. Kíváncsian vártam, füleltem, hogy mikor jön az első gyengébb darab, hullámvölgy, és örömmel jelenthetem, hogy nincs ilyen. A lemez végig egyenletesen magas színvonalú: mintha egy best of kollekciót hallgatnánk, ahol egymást követik a kiválóbbnál kiválóbb nóták. Legyen szó akár egy gyorsabb-ütősebb darabról, vagy egy érzelmes szerzeményről, a dallamos zene és ének – ha előbb nem, hát a refrénnél és a gitárszólónál – lehengerlő erővel hat.

Az album zenei producere, hangmérnöke Sascha Paeth (ex-Heavens Gate) volt, aki a The Proud and the Broken című nótában gitározik, billentyűzik és énekel is. Vendégvokalistaként Lauren Hart (Once Human) és Jennifer Haben (Beyond the Black) hallható a lemezen, a kórusokba pedig sok más mellett Oliver Hartmann (At Vance) is besegít.

Talán egyedül a másfél perces intrót (The Mission) érzem egy kicsit feleslegesnek, azt követően viszont beindul az 50 perces örömzene. A Phantom Divine (Shadow Empire) a legjobb kameloti hagyományok mentén száguld végig, és az utána elhangzó szerzemények is emlékezetes témákkal ajándékoznak meg bennünket.

A lemezanyag csúcsa viszont egyértelműen a Burns to Embrace című nóta: még valami egészen másra számítok, amikor számítógépes ritmusokkal, lassú tempóban elindul, majd egy rövid csellós betét után – még dudahangú szintitémaként – felhangzik refrén dallama. A dal utolsó harmadában-negyedében egy lánykórus veszi át Kareviktől a melódiát, és ki is hoz belőle mindent, amit csak lehet. A Pink Floyd és a P.O.D. (Youth of the Nation) gyerekkórusáig sok minden eszembe jutott párhuzamként; nem mellesleg, Youngblood is itt pengeti a lemez legjobb szólóját.

Az In Twilight Hours Jennifer Haben és Karevik érzelmes duettje, de lírai pillanatokból a későbbiekben sem lesz hiány (Static, Stories Unheard). Nekem mégis az olyan tempósabb számok jönnek be, mint a Kevlar Skin vagy a The Proud and the Broken, amely Kamelot-os mértékkel mérve száguld-dübörög, miközben Tommy ismét egy óriási, diadalmas refrént vezet elő.

Nem rossz értelemben, de valamennyire kakukktojásnak mondanám a MindFall Remedy-t, amelyben az album legtechnósabb alapjait halljuk, miközben a dallamok közé egy kis hörgés is becsúszik. A lemez bizonyos kiadásaihoz bónuszként a The Last Days of Sunlight című szerzeményt is megkapjuk, amely semmivel nem rosszabb nóta azoknál, amelyek a „hivatalos programban” elhangzanak.

A Kamelot ma már nem annyira az én zeném, de ez az album nagyon betalált nálam. Az említett „negatívumok” egy fél ponttal lefelé húzták, a pillanat varázsa (most is ezt a lemezt hallgatom) és a pozitív élmény felfelé kerekíti a végső pontszámot.

A szerző: Coly625 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*