Hellhammer/Celtic Frost: Apocalyptic Raids EP/Morbid Tales EP (1984)

Miből lesz a cserebogár? – kérdi a népnyelv, legtöbbször egy nem várt teljesítményre utalva. Mindez a metal nyelvére lefordítva úgy hangzik, hogy hogyan lesz egy limitált technikai képességekkel rendelkező, de roppant agilis, ambiciózus fiatalemberből az extrém metal egyik ünnepelt figurája, aki később zenészek egész generációjára fejt ki felbecsülhetetlen hatást. Mert minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy Thomas Gabriel Fischer esetében erről van szó. Azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy az énekes-gitáros nyilatkozatai alapján a színtér egyik legintelligensebb, legműveltebb, legmegfontoltabb, legbarátságosabb alakja.

Előzmények: 1981 nyarán, a NWOBHM tetőpontján, a 18 esztendős Fischer Londonba utazott, ahol több bakelitlemezt vásárolt, többek között a Venom In League with Satan single-jét. Akkoriban a basszusgitározó tinédzser az általa alapított Grave Hill tagja volt (de megfordult a Tarotban is), azonban a Venom muzsikája által feltüzelve (a kislemez 45-ös fordulatszámát szándékosan 33-asra lassította le) úgy határozott, hogy drasztikus változásokat eszközöl az általa játszott zene irányvonalában, és valami keményebbet, agresszívebbet hoz létre.

Miután elege lett a Grave Hill korlátaiból, Fischer 1982 májusában új formációt hozott össze. Az együttest eredetileg Hammerhead-nek hívták, ám hamarosan Hellhammer-re változtatta a nevet, Fischer mellé pedig (aki ekkor már gitározott és énekelt) Urs Sprenger basszusgitáros/énekes (ex-Køtsen, ex-Tarot, valamint roadie volt a Grave Hill-ben) és Pete Stratton (alias Peter Ebneter) dobos sorakozott fel. Csak a rend kedvéért, mindez a svájci Nürensdorfban (Zürich) történt.

Hellhammer

Rövidesen világossá vált, hogy Stratton – noha sallangmentesen játszott – nem rendelkezik a megfelelő képességekkel, így 1982 novemberében Jörg Neubart (ex-Moorhead) lett az új dobos. A trió legelső megnyilvánulása az 1983 júniusában kiadott Death Fiend demó volt, amelyet viszont egyáltalán nem terjesztettek. Június 10–11. között próbahelyükön, a Grave Hill bunkerben 17 dalt rögzítettek, és ezek közül kilencet terveztek feltenni a kazettára, de ezt az ötletet végül a csapat levette a napirendről. (Mindössze 20 példány készült belőle, kizárólag barátoknak, roadie-knak, „Tomtól, nem másolni” jeligével.)

Svájcon kívül ekkor még teljesen ismeretlen volt a társaság, de ez egy hónap múlva megváltozott, ugyanis júliusban látott napvilágot a Triumph of Death demó. Ezen az anyagon négy olyan tétel is szerepelt, amelyek a Death Fiend-en is rajta voltak, lévén az összes szerzeményüket a fent említett két nap alatt vették fel. Ezen a ponton a zenekar már nem ismert tréfát, a felvételt rászabadította az undergroundra, gyakorlatilag mindenkinek komoly sokkot okozva, nem beszélve a kazettát „díszítő” borítóról, rajta a „Venom are killing music… Hellhammer are killing Venom” szlogennel.

Annak ellenére, hogy a korabeli fanzine-ek munkatársait megosztotta a kazettán hallható muzsika (a demó fogadtatása ugyanolyan szélsőséges volt, mint maga a zene), az eredetileg 200 példányra limitált szalag nagyon gyorsan elfogyott, és vált az underground legkeresettebb felvételévé, a Metallica legendás, No Life ’til Leather című demójával egyetemben. Ezzel egy időben a tagok úgy döntöttek, hogy művészneveket vesznek fel, így lett Tomból Satanic Slaughter, Ursból (Steve Warrior) Savage Damage, Jörgből (Bruce Day) pedig Denial Fiend.

Martin Eric Ain

Az újonnan kivívott nemzetközi elismerés ellenére tagcsere következett be a zenekar soraiban: Steve Warrior távozott a fedélzetről (Tom szerint az elhivatottság hiánya volt perdöntő), a helyét pedig Martin Erich Stricker (R.I.P. – Slayed Necros, ex-Schizo) vette át. Őt megelőzően, nagyon rövid ideig Michael Baum (Mike „Grim Decapitator” Owens), illetve Stephen Gasser (Steve „Evoked Damnator” Priestly, rá később még visszatérünk) pengették a négyhúros hangszert. Az új bőgős hónapokra előre kidolgozott ötletekkel járult hozzá a végeredményhez, értve ez alatt a koncepciót, valamint a szövegeket.

A megváltozott felállás első közös munkája az 1983. december 31-én kiadott, mindössze nyolc óra alatt elkészített, elődjéhez hasonlóan 200 példányban napvilágot látott Satanic Rites demó volt, amelyet különböző lemezcégeknek küldözgettek szét. Az anyag meggyőzően hatott a berlini Noise Records-ra, akik egy három lemezre szóló szerződést ajánlottak a Hellhammernek. Ennek az együttműködésnek az első gyümölcse az Apocalyptic Raids EP lett. (1984 elején ki akartak adni egy Blood Insanity című 7” EP-t, de az végül meghiúsult, az okokról itt lehet olvasni: http://www.metalinjection.net/latest-news/hellhammer-celtic-frost-to-release-a-nwobmh-style-7-recorded-in-1983.)

Felvételek: Berlin, Caet stúdió, 1984. március 2–7. (a keverés is itt zajlott).

Dalok, végeredmény: Mint minden, az extrém metal kialakulásáért felelős kiadvány esetében, az egészet fontos az időben elhelyezni. Ugyan piacra került már a Heavy Metal Maniac (Exciter), a Kill ’Em All, a Show No Mercy, a Welcome to Hell, a Black Metal, bontogatta szárnyait a Sodom, a Destruction, a Kreator, a Bathory, a Possessed, az Exodus, a Dark Angel, a Mantas/Death és a Master/Death Strike, erre a négyszámos totális támadásra azonban meggyőződésem, hogy senki nem volt felkészülve. Eleve nem is lehetett rá felkészülni. Már a Warrior által rajzolt, az ülő halott groteszk képével ellátott borító sem sok jót ígért, a négy egyszerű felépítésű, primitív szerkezetű nóta egyfajta kulturális sokként aposztrofálható. Ahogy a Third of the Storms (Evoked Damnation) a rövid gitárgerjesztéssel elkezdődik, az annak idején brutalitásában bizony lefőzte a Venomot és társait, mindezt tetézte még Tom abszolút anti-hangja, valamint a szinte teljesen egyforma, a Venomot (is) alulmúló témák.

A Massacra, illetve a Horus/Aggressor egy az egyben a brit trió szellemében fogantak, amelyet egy még jobban lecsupaszított, primitívebb formában tálaltak. Ennek ellenpontjaként viszont az elnyújtott Triumph of Death egy doom tétel, az akkori idők talán legextrémebb, legbizarrabb nótája, benne Tom megkínzott, roppant betegre vett énekével. A stúdiózás alatt még két dalt rögzítettek, a Revelations of Doom-ot, és a Messiah-t (ezt tulajdonképpen újravették, hiszen a Satanic Rites-on már szerepelt); ezek a darabok az októberben forgalomba került Death Metal válogatáson kaptak helyet.

Mi több, menet közben a Metal Blade is licencelte az anyagot az Egyesült Államokba, ezzel egyidejűleg pedig a Satanic Rites-ról származó Crucifixion felkerült a Metal Massacre V kompilációra. Az is a terveik között szerepelt, hogy 1984 közepén kiadják az első Hellhammer-albumot, To Mega Therion címmel, többek között olyan szerzeményekkel, mint a Beyond the Beyond, a Ride on the Wings of Sabbath, a Defeat of the Serpent, a Demon Entrails és a Phallical Tantrum, de a csapat a dalszerzési folyamat befejezése előtt feloszlott, és formálisan egyik dalt sem rögzítették.

Celtic Frost

A történet tehát ezen a ponton véget ért – igaz, csak átmenetileg –, hogy aztán egy új kezdődjön. Miután a Hellhammer elérte zenei korlátait, határait, és a koncepció túl gyenge volt ahhoz, hogy folytassák, Fischer és Ain a földbe állították a bandát, amelynek romjain aztán a Celtic Frost-ot hívták életre. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy egy teljesen új formáció öltött testet, egyrészt a zenei megközelítés, elgondolás, ötletek, szövegek, image, másrészt az új dobos személye (Bruce Fiend-et Stephen Priestly váltotta, igaz csak session jelleggel), harmadrészt pedig az új művésznevek révén, hiszen Tom ekkor vette fel a Warrior, míg Martin az Ain művésznevet.

Mindez azonban nem volt sem egyszerű, sem könnyű, mert a Hellhammer munkássága ott lebegett a fejük felett. A Celtic Frost megítélésére komolyan rányomta a bélyegét a múlt, azaz a Hellhammer nem éppen pozitív hírneve. Tom így beszélt erről: „1984-ben és 1985-ben, amikor Martin Eric Ain és én felvettük az első két Celtic Frost-albumot, a Morbid Tales-t, és a To Mega Therion-t, a Hellhammer neve majdhogynem átokként telepedett ránk. Annak ellenére, hogy a Hellhammer volt az oka annak, hogy átgondoltuk a céljainkat, és kitaláltuk, létrehoztuk a Celtic Frost-ot, a Hellhammer hagyatéka hatalmas sziklaként ott maradt az utunkban. A Frost-ot sokan ugyanannak a bandának tekintették, amely csupán csak nevet váltott. A Hellhammer kapcsán tapasztalt zenei minőség hiányossága majdnem ellehetetlenítette a tárgyilagos, előítélettől mentes reakciókat a Celtic Frostra. Röviden összefoglalva: az előéletünk majdnem megölte a munkánkat és az álmainkat.”

A lemez stúdiómunkálataira valamivel több, mint fél évvel az Apocalyptic Raids elkészítését követően került sor. A Morbid Tales minden tekintetben (dalstruktúra, művészi kivitelezés, játék, szövegek stb.) állva hagyja az említett anyagot, ugyanakkor a brutalitásból, a szélsőségességből egy jottányit sem engedtek. Tom ezen az alkotáson szólaltatta meg először a védjegyévé vált „uugghh”-t, egyedi, mutatta be speciális riffelését, valamint ezen az anyagon öntötték formába a bandára jellemző vastag, senki máséra nem hasonlító hangzást is.

Sokkal összetettebbek, strukturáltabbak, átgondoltabbak, érettebbek lettek a szerzemények; elképzeléseiket, ötleteiket tartalommal töltötték meg a zenészek. Elsősorban Tom gitározása fejlődött rengeteget, másrészt Stephen Priestly pontosabban, jobban dobol, mint Denial Fiend, harmadrészt pedig megjegyezhető dallamokkal vértezték fel szerzeményeiket. A Gilles de Rais báró által ihletett Into the Crypts of Rays, a Visions of Mortality, a Procreation (of the Wicked), vagy a Return to the Eve valóban egy új zenekart mutattak, semmi közük nem volt a Hellhammer minimál eszközökkel megvalósított zenei világához.

Mindezeken túlmenően a hegedűt is felvonultató Danse Macabre képében egy instrumentális számot is feltettek a korongra, míg a Nocturnal Fear-ben Hertha Ohling énekesnő működött közre. A produceri feladatokból Horst Müller-en és a kiadó tulajdonosán, Karl-Ulrich Walterbach-on kívül Tom, illetve Eric is kivették a részüket, míg a piros heptagram, valamint a hátsó borító Urs Sprenger nevéhez fűződik. Még annyit tennék hozzá, hogy annak idején az EP európai verziója hat, az amerikai pedig nyolc dalt tartalmazott.

Cél: Lesokkolni a világot, a metal színteret, egyben új irányt mutatni, fazont szabni a szélsőséges metal zenének.

Koncertek: Pár német és osztrák buli; a komoly turnék, a tengerentúli megmérettetés csak a To Mega Therion után következtek.

Folytatás: Mi történt volna akkor, ha annak idején nem jelenik meg a Cold Lake? Ezen kár filozofálni, mert megjelent. Lényeg, hogy már az Into the Pandemonium is alaposan megosztotta a rajongótábort. Az viszont tagadhatatlan, hogy a Celtic Frost páratlan karriert futott be.

Hatás, konklúzió: Itt elég három nevet említenem: Obituary, a német Warhammer és a brazil Apocalyptic Raids. Rajtuk kívül végeláthatatlan azon bandák sora, amelyekre komoly hatással volt a Celtic Frost; a tribute anyagok, a feldolgozások önmagukért beszélnek. „Are you morbid? Only death is real!”

A szerző: Dávid László418 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

2 hozzászólás

  1. Csak annyit tennék hozzá a végéhez, hogy az Into The Pandemonium két, ma már komoly ismeretségű bandát indított útnak: Anathema (lásd. The Silent Enigma) és Therion (már a név is a CF-ra utal).

  2. Amikor először hallgattam meg a Napalm Death első lemezét, a Scum-ot, nem kevés Celtic Frost-os témát hallottam rajta vissza

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*