g/z/r: Plastic Planet (1995)

Nagyon bírom, amikor különböző nemzedékek vagy műfajok képviselői egyesítik erőiket egy rövidebb vagy akár hosszabb ideig működő projektben – természetesen csak akkor, ha a végeredmény is kedvemre való. Az eltérő stílusok, tapasztalatok és zenéhez való hozzáállás termékenyítőleg hatnak egymásra, amiből valami eddig nem hallott, izgalmas, különleges anyag (tetszetős mutáns) születhet.

Ez történt a Black Sabbath basszusgitárosa, Terence „Geezer” Butler szólócsapata esetében is, amely a keresztségben a g/z/r nevet kapta (s amelyből aztán a második albumra geezer, a harmadikra pedig G/Z/R lett), s amelyhez énekesként az akkori új generáció egyik legígéretesebb torkát, a Fear Factory frontemberét, Burton C. Bell-t sikerült a főnöknek megnyernie. A zenekar felállása Geezer unokaöccsével, a gitáros Pedro Howse-zal és a műfaj egyik legtöbbet foglalkoztatott dobosával, Deen Castronovo-val vált teljessé.

Geezer elsőként állítólag Devin Townsend-et szerette volna énekesnek, de a fiatal vokalista akkor még Steve Vai-val dolgozott együtt, ráadásul nem is lett volna hajlandó olyan szövegeket előadni, amelyeket nem ő írt.

A basszusgitáros nyilván haladni szeretett volna a korral, válaszolni annak az évtizednek a kihívásaira, amelyek oly sok, hagyományos metalt játszó csapatot elbizonytalanított. Ki akarta magát próbálni egy másik közegben, és talán már ötletei is voltak, amelyek anyazenekara profiljába nem fértek volna bele.

1995-ben járunk, a Black Sabbath júniusban megjelenteti abban az évezredben utolsó albumát, a nem túl combos Forbidden-t, amelyet követően a tagok szétszélednek, és a zenekar hosszú időre parkolópályára kerül.

Ugyanebben a hónapban egy másik lemez is napvilágot látott, amelyet viszont forradalmi alkotásnak nevezhetünk, és ami nem más, mint a Fear Factory Demanufacture-je. Geezer-nek tetszhetett az indusztriális vonalon mozgó csapat zenéje és Bell hangja, mert – miután Devin-től kosarat kapott – azonmód lecsapott az énekesre. Együttműködésük első gyümölcsét még ugyanazon év októberében osztották meg a két zenekar, és úgy általában a műfaj rajongóival; ez lett a g/z/r bemutatkozó albuma, a Plastic Planet.

(1995 Castronovo számára sem volt rossz év, ugyanis Ozzy Osbourne Ozzmosis-a és Steve Vai Alien Love Secrets EP-je is ekkor került a boltok polcaira; mindkettőn Deen püföli a bőröket.)

A Plastic Planet modern hangzású és megközelítésű, köze nincs a Black Sabbath zenei világához, és a Fear Factory lélekborzoló, hidegen kopácsoló univerzumával sem hozható teljes mértékben fedésbe. Az indusztriális hatások persze itt is felfedezhetők, mindenekelőtt a hangszerelésben és a ritmusokban, de a g/z/r gitárhangzása ragacsosan sűrű és Sabbath-osan vastag – köszönhetően Howse-nak, aki Tony Iommi-t tekinteti legfőbb példaképének.

Bell persze teszi, amihez ért: a verzékben agresszíven kántál, hörög, a refrénekben pedig óriási dallamokat énekel – sokkal gyakrabban, mint ahogy ezt a FF-ban tette/teszi. Konkrétan: az album csaknem valamennyi szerzeményének refrénje fogós melódiákra épül. Amit Geezerben értékelek, hogy nem egózza szét az anyagot: ritmusozásával betonkemény alapot teremt a nótáknak, de szólószerepre szinte egyáltalán nem ragadtatja magát. Ugyanakkor ezt egy kicsit sajnálom is, hiszen ha valahol, akkor itt lett volna lehetősége kiélni ebbéli ambícióit (úgy látszik, nem voltak ilyenek).

Már a korongot nyitó Catatonic Eclipse-szel megvettek maguknak: a dal Geezer basszushangjaival indul; a sound zörög-csörömpöl, a háttérben finom szintis aláfestés (szintén a főnök keze munkája), majd jön a refrén, amit ugyanazért szeretek, amiért a FF Zero Signal-jának vagy Self Bias Resistor-ának főtémáját.

Az ezt követő Drive Boy, Shooting súlyosan dübörög; a mélyen torzított gitároktól szinte gerjednek a hangfalak.

A Giving Up the Ghost Geezer pengetésén, mint emberfejnyi kövek szőnyegén gördül előre. A címadó tétel gyors részeinél minden alkalommal meghökkenve tudatosítom magamban, hogy a vastag húrokat itt bizony egy középkorú csóka pengeti, akinek ez nagyon nem a műfaja, gondoljunk a Black Sabbath “downtempo”-jára. A nótával kapcsolatban mindig a „nagyon modern” kifejezés jut eszembe; ezek a témák bizony a XXI. századot vetítik előre.

Nem ez az egyetlen gyors szám a lemezen: a House of Clouds egy hardcore-osan pörgő nóta, Geezer jól hallható játékával. Ezek ellentételezéseként a korongot záró Cycle of Sixty lírai nóta, végig tiszta, dallamos énekkel és torzítatlan gitárral.

Az anyagot arra a vonalra tudnám ráilleszteni, amit az Engine is képviselt néhány évvel később, az ezredfordulón született albumaival. A főszereplők (itt Geezer, ott, mondjuk, Ray Alder) az általuk korábban uralt területről egy addig járatlan vidékre merészkedtek, és nagyon is kortárs, versenyképes anyagokat készítettek. Más kérdés, hogy ezekkel a lemezekkel miért nem robbantottak akkorát, mint azok, akik alapvetően ezt az irányzatot képviselték.

A g/z/r a Plastic Planet megjelenését követően, ebben a felállásban sajnos nem koncertezett, mert Bell-nek vissza kellett térnie a Fear Factory-be. A folytatást (Black Science – 1997, Ohmwork – 2005) már nem követtem figyelemmel, úgyhogy a Plastic Planet számomra máig egy magányos, az űrben kéken ragyogó (műanyag)bolygó.

A szerző: Coly464 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*