A tökéletes album

Kényes téma lesz, számítok is néhány „vitatkozó” kommentre, hiszen különböző az ízlésünk, az értékítéletünk: ami nekem tetszik, neked lehet, hogy nem, ami nekem nagyon, neked lehet, hogy kevésbé – és fordítva. Így aztán, amit itt leírok, nyugodtan helyezd el a saját koordinátarendszeredben, alkalmazd a kedvenc lemezedre, vagy vesd el úgy, ahogy van.

Legutóbbi, a Rainbow 1978-as albumáról szóló cikkem kapcsán gondolkoztam el azon, vajon létezik-e olyan, hogy „tökéletes album”. Mert mitől is lesz valami tökéletes? Attól, hogy úgy általánosságban padlót fogsz tőle, vagy attól, hogy valamennyi dala hibátlan, és mindet egyformán szívesen hallgatod?

Én ez utóbbiba kapaszkodnék bele, és ez alapján nem adnék maximális pontszámot a fentebb említett Long Live Rock ’n’ Roll-ra, és még nagyon sok másik, egyébként remek albumra. Mert van gyenge pontjuk, akadnak gyengébb pillanataik, töltelék-ízű nótáik – és ennél fogva létezik náluk jobb az adott kategóriában.

Ha megpróbáljuk belőni magunkat a két szélsőséges szervi elváltozással diagnosztizált csoport, a szőrös szívűek és a vajszívűek közé, vagyis igyekszünk nem elvakultak, de kellően rajongók maradni, azért találunk makulátlan anyagokat. Sőt, ha egyik-másik album kapcsán el is tér egymástól a véleményünk, talán még a közös nevezőre is sikerül rálelnünk.

A koncert- és válogatáslemezeket, azt gondolom, nem ér ideszámolnunk, hiszen azok többségét alapvetően a magas tetszési faktor figyelembevételével állítják össze, gyakran nem is a zenekarok, hanem a kiadók.

Két kedvenc együttesemmel kezdeném, és meg kell állapítanom, hogy a Black Sabbath-nak – az én szempontrendszerem alapján – nincs hibátlan albuma. Ezzel együtt mégis abszolút és örökös favoritom marad a banda. 🙂

A másik kiemeltem a Metallica, amelyért ma már messze nem lelkesedem úgy, mint a ’80-as évek második felében. A zenekar első négy albuma csaknem hibátlan, a tökéletességtől – nálam – olyan számok választják el ezeket a korongokat, mint a Metal Militia, az Escape, a Disposable Heroes vagy a The Shortest Straw (amelyek lehet, hogy másnak viszont nagy kedvencei).

(Lehet, hogy mégiscsak a szőrös szívűek táborát gyarapítom? Ha a később felsorolt albumokat tökéletesnek tartom, akkor a Kill ’Em All-tól az …And Justice for All-ig terjedő szériára sem adhatok kevesebbet a maximumnál. Egy ötös vagy tízes fokozatú skálán nyilván nehezebb differenciálni, nem véletlenül akadnak olyan fórumok is, ahol számos szempont alapján 100 vagy 500 pont az adható maximum. Egy ilyen skálán már jobban meg lehet különböztetni a makulátlant a csaknem hibátlantól.)

Az Anthrax Among the Living-je nálam SZINTE TÖKÉLETES anyag. A Blind Guardian Tales from the Twilight World-je, a Megadeth Peace Sells… but Who’s Buying?-ja, a Metal Church debütalbuma, a Mordred Fool’s Game-je, az Overkill Taking Over-je, a Paradise Lost Draconian Times-a és a Testament The Legacy-ja szintén ebbe a kategóriába tartozik.

Hozzáteszem, a fenti albumok hatalmas kedvenceim, a „Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre (ha ott lenne áram)?” kollekció alapdarabjai.

Keresgélés közben jutott eszembe, hogy egyes EP-k nagyobb eséllyel pályázhatnak a „hibátlan anyag” címre: rövidségük folytán alkotóik kénytelenek szelektálni, és helykitöltő nótára sincs szükségük. Nálam a Helloween 1984-es, azonos című anyaga és a Satan Into the Future-ja került ebbe a fiókba.

Ugyancsak tökéletes alkotásnak tartom a Helloween Walls of Jericho-ját, a Running Wild Branded and Exiled-ját és Death or Glory-ját, a Stormwitch Stronger than Heaven-jét, az Iron Maiden Seventh Son of a Seventh Son-ját, a Judas Priest Defenders of the Faith-jét és a Kyuss Welcome to Sky Valley-jét.

Mindezzel kapcsolatban hadd tegyek három rövid megjegyzést. Nyilván sokan vagyunk úgy, hogy egy előadónak az egyik nap ez a lemeze, a másik nap viszont egy másik albuma tetszik egy hajszálnyival jobban. Így ez is egy pillanatnyi állapot – bár a felsoroltak (a szinte tökéletesek is) egy tízes skálán mindannyian a maximumot kapnák tőlem.

A másik, amit szintén említettem már, a kétféle szempont: a dalokat egyenként mérlegre téve lehet, hogy a Branded and Exiled-nak adnék magasabb pontszámot, a The Legacy mégis sokkal nagyobb kedvencem.

A harmadik dolog pedig, hogy bármennyire is szeretném (egyébként nem szeretném), nem tudom kizárni az elfogultságot, az érzelmi kötődés szerepét. Az anyagokat nem szakmai, technikai, hanem emocionális alapon teszem mérlegre. Aszerint, hogy mit váltanak ki belőlem. Márpedig az en bloc katarzisba egy-egy gyengébb nóta is belefér, úgyhogy lehet, hogy nem is olyan fontos, hogy egy album tökéletes-e vagy csak majdnem az…

A szerző: Coly568 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*