A több néha kevesebb…

Beszámoló a III. Rattle Inc. olvasótalálkozóról és az új évezred első Thrash Mosh Clubjáról (Dürer Pince, 2018. április 7.)

Úgy tartjuk, a kevesebb néha több, ami egyben azt is jelenti, hogy aki sokat markol, időnként keveset fog. Jó ötletnek tűnt, hogy két, külön-külön is áprilisra tervezett rendezvényt egy napon és egy helyszínen tartsuk meg. Az ilyen kooperációkból általában a kisebbik partner profitál (jelen esetben mi), mivel így rá is több figyelem hárul. Mégis úgy alakult, hogy a III. Rattle Inc. olvasótalálkozó egy kicsit elsikkadt a Thrash Mosh Club árnyékában, amiről szinte kizárólag mi magunk tehetünk.

Először is, a ránk szabott időben kizárólag egy pódiumbeszélgetést terveztünk a Beyond zenekar két tagjával. Másrészt, ez az esemény időben eléggé elkülönült a Thrash Mosh Club programfolyamától, aminek eredményeképpen talán még annyian sem voltak kíváncsiak erre a „talk show”-ra, mint az előző alkalmakkor a Barbed Wire és az Atomic gitárosaira. Mindez nyilván nem Parajdi Tamásnak és Bencze Gyulának, hanem a kevésbé szerencsés időzítésnek szólt. Így aztán, jómagam egy közönség előtt lefolytatott interjúnak fogtam fel a beszélgetést (remélem, Paráék is), amely napokon belül megjelenik a Rattle Inc. weboldalán.

Bencze Gyulával és Parajdi Tamással beszélgetünk
Itt valami szomorú dolgot mondhattunk 🙂

Szó szerint underground

Szombat délután szó szerint lemerültünk a földalatti mozgalom bugyraiba. Bár a Dürer Pince egyik graffiti-jének felirata szerint „Az underground ideje lejárt!”, erre maga a helyszín cáfolt rá. Ami ott fogadott bennünket… Aki járt már a Pincében, tudja, mire gondolok, aki nem, tapasztalja meg saját maga. 🙂 Nem időutazásnak nevezném, inkább egy szürreális tripnek, amin az ember vagy megbotránkozik, vagy beránt egy-két sört, esetleg felest, és hagyja, hogy magával sodorja ez a valószerűtlen élmény. Az ablaktalan büféhelyiségben dohányfüst, egy fel-le szaladgáló kutya, ülőhelyként raklapok és szakadt-kimustrált heverők, mindehhez „statisztaként” (a hely tőlünk független, sejthetően visszatérő vendégeiként) egy cyberpunk film szereplői. Óriási!

A pódiumbeszélgetést nem tudtuk elszeparálni a büfé előtti tértől, így szerintem kevésbé volt bensőséges és jól hallható. A koncertteremben pedig gyakorlatilag semmilyen színpadi világítás nem volt. Az Archaic háttérvideóját az önjelölt technikusgárda egy laptopról vetítette félig a hátsó falra, félig a plafonra, aminek eredményeként az énekes Jósa Tomi Windows-ikonokkal a felsőtestén állt a közönség elé.

Az “Ablak”-ban (Jósa Tamás)

Összegezve: az olvasótalálkozó házigazdáiként kevesebbet adtunk, mint szerettünk volna, úgyhogy a következő alkalommal valószínűleg ismét önálló programmal várunk benneteket. A Thrash Mosh Club vendégeként viszont maximálisan jól éreztem magam. Holott talán Manitou-ék is több emberre számítottak, mint ahányan végül összejöttünk. Aki viszont ott volt, maximálisan kiélhette a szubkulturális társadalmi élet iránti igényét.

Dávid Laci és Sipy

A fellépő zenekarok felé maximális tiszteletem: szűk színpad, sötétség, kevés néző, ők mégis 100 százalékon nyomták. „Ezt a zenét nem lehet fél szívvel, félgőzzel játszani” – jegyeztem meg Zozzie-nak. De haladjunk időrendben: mi történt este, a pincének ebben a zugában?

Zúzás a sötétben

Ahogy a „régi szép időkben”, azaz 1988–89-ben, a Thrash Mosh Club programja most is metal/hardcore-videók vetítésével indult, amelyeket a házigazda, Somogyi „Manitou” Péter konferált fel. Ennek keretében egy igazi kuriózum is terítékre került: Killan Gyuri Don’t Give a Fuck! címmel készített egy klipet Kanadában, amelynek, mondhatjuk, itt volt a hazai bemutatója, és amelyet hallva nem is tűnik lehetetlennek egy esetleges UTG-reunion… 🙂

Ezt a viszonylag rövid blokkot Végh Tibor (gitár) és Bostyán Péter (basszusgitár) produkciója követte, akik a Metallica Orion-jának első felét adták elő, tisztelegve a mesterek előtt. A rendezvény előtt jutott eszembe, nemcsak az Undertaking és a Thrash Mosh Club, hanem a Rattle Inc. fanzine (leánykori nevén Metal Attack) is 1988-ban indult, utóbbi ráadásul nem sokkal az első budapesti Metallica-koncertet követően, annak apropóján. Most, 30 évvel később (és két nappal Hetfield-ék legutóbbi budapesti fellépését követően) pedig együtt ünnepel a két társaság. Dávid Laci szokta megkérdezni interjúalanyaitól, hogy szerintük van-e a metalnak összetartó ereje. Szerintetek? 🙂

Vectomi, a rajongói kemény mag

Az Archaic egy erős egyórás programot nyomott, saját nótáik közé a jól ismert Tormentor-feldolgozást is becsempészték, ráadásként pedig a Testament Into the Pit-jét is eljátszották. Vectomi kollégánk a csapat nagy rajongójaként gyakorlatilag egymaga alkotta a nézőtéri első sort, a színpad peremén végig együtt élt a produkcióval.

Az est „fénypontjaként” pedig (szinte teljes sötétségben) a Beyond szórakoztatta vasárnapba is átnyúló koncertjével az egyre gyérülő létszámú közönséget. A vendégsereg tömegközlekedő része az utolsó trolik valamelyikével, még éjfél előtt távozott, vagy – mint Dávid Laci kollégánk is – megvárta a hajnalt, és akkor hagyta el a helyszínt. (D.L. hajnali 5-ig maradt, nyilván többedmagával – nem semmi!)

Hát ennyi volt. Kezdetnek nem rossz; remélem, Manitou-ék kedvét sem veszi el a novemberre tervezett folytatástól!

A Beyond villanófényben…
…a valóságban ugyanis ennyit láttunk belőlük 🙂
A szerző: Coly520 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*