Symphony X: Twilight in Olympus (1998)

Két évtizeddel ezelőtt ezen a napon jelent meg cikkem tárgya, a Symphony X negyedik nagylemeze. Nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy éppen a szülinapján emlékezzem meg erről a remek albumról.

Az amerikai együttes már jó ideje a progresszív metal egyik élcsapatának számít. Az irányzat kedvelőinek illik ismerni tőlük egy-két albumot vagy legalább néhány dalt. Nekem sokáig egy válogatáskazettám volt tőlük, a The Divine Wings of Tragedy és a Twilight in Olympus korongok legjobb nótáiból (jellemzően a lemezek A oldalainak dalaiból). Csak később ismerkedtem meg velük jobban, de máig ez a két lemez, azok közül is az utóbbi a kedvencem tőlük. Vajon tényleg ezeken az albumokon találhatók a Symphony X legjobb dalai, vagy számomra attól váltak azzá, hogy rajtuk keresztül ismertem és szerettem meg a csapatot?

A New Jersey állambeli Middletown-ból származó csapatot 1994-ben alapította Michael Romeo, aki ezt megelőzően már rögzített egy szólóalbumot, a The Dark Chapter-t, amelyen zenésztársa a billentyűs hangszereken játszó Michael Pinnella volt. A gitáros ennek sikerén felbuzdulva toborzott egy teljes zenekart maga köré; Pinnella mellett a dobos Jason Rullo-t, az énekes Rod Tyler-t és a basszusgitáros Thomas Miller-t nyerte meg az ügynek.

Érdekesség, hogy a zenekar nevét viselő bemutatkozó album elsőként Japánban látott napvilágot, s csak 1985-ben jelent meg a világ többi részén is. A még ebben az évben (a debütalbum után mindössze hat hónappal) kiadott második lemezen, a The Damnation Game-en mutatkozott be a rockzene világának az énekes Russell Allen, aki azt megelőzően egy középkori lakomával egybekötött látványszínházban vett részt lovagi tornákon.

Az 1997-es The Divine Wings Of Tragedy-n vált mind nyilvánvalóbbá az együttes progresszív zenei irányvonala; elég csak a több mint 20 perces címadó tételre gondolni. Mondhatni, ez a lemez hozta meg a csapat számára az áttörést, Japán után Európában is, amire a negyedik nagylemez csak ráerősített.

A Twilight in Olympus felvételei előtt egy kisebb sokk érte a csapatot: magánéleti problémák miatt Jason Rullo-nak egy időre távoznia kellett az együttesből, a helyére ideiglenes jelleggel Thomas Walling-ot igazolták le. Ebből a szempontból az 1998-as anyag egyfajta kakukktojás az életműben: az egyetlen olyan album, amelyen nem Jason Rullo dobjátéka hallható.

Russell Allen

Nem igazán kemény zene az, amely az éj leplébe burkolózott Olimposzról szól: nem dübörög a dob, nem húz az egyetlen gitár, Allen nem hörög-acsarkodik, ráadásul a hangzást sűrű billentyűfutamok cifrázzák, színesítik, plusz időnként a basszus is finoman az előtérbe tolakszik. A lágyabb-lassabb részeket persze időről időre technikás virgázás váltja, a szólók pedig nem egyszer billentyű-gitár párbajjá fajulnak (á la Yngwie J. Malmsteen).

Dallamos, érzelmekben és hangulatokban gazdag muzsikát hallunk, amely skatulyacímkéje szerint progresszív power metal, ám nem kevés neoklasszikus ízt is felfedezhetünk benne. Mi több, a dalok nemcsak hogy idézik a komolyzenei művek megszólalását, kompozíciós fordulatait, hanem konkrétan merítenek is azokból. Az instrumentális, alig másfél perces Sonata például Ludwig van Beethoven 8. „Patetikus” zongoraszonátájának állít emléket, a Smoke and Mirrors-ban pedig Johann Sebastian Bach h-moll miséjének (Kyrie eleison) részletei tűnnek fel. És akkor a csapat nevéről még nem is beszéltünk…

A muzsika ugyan progresszív metal, gyakran 6-8, egy alkalommal pedig 13 perc feletti nótákkal, mégis befogadható, méghozzá a hagyományos szerkezetű, ének- és melódiaközpontú dalstruktúráknak köszönhetően. Az előző album, a szintén remek The Divine Wings of Tragedy egy kicsit hosszúra sikeredett, több mint 65 perces. Az arányokat ezen a bő 52 perces alkotáson, úgy érzem, jobban eltalálták.

A lemez első fele számomra tökéletes. A már említett, nyúlfarknyi Sonata előtti Smoke and Mirrors és Church of the Machine, illetve az utána elhangzó In the Dragon’s Den óriási slágerek. Utóbbi ráadásul a kedvenc Symphony X számom, talán Russel hangja, talán az ének alatt pörgő gitár és dob miatt.

Az alapvetéseknek ebből a pörgős egymásutániságából zökkent ki a háromtételes Through the Looking Glass, amely szövegileg Lewis Carroll Alice Tükörországban című regényén alapul. Az első felében egy kicsit el lehet veszni, a második hat-hét percben szerencsére jönnek a szokásos, magukkal ragadó dallamok.

Michael Romeo

A The Relic ismét egy rövidebb dal, remek refrénnel; újabb kedvencem az albumról. Az Orion – The Hunter sem rossz nóta; a szintetizátor és a gitár jó ideig kéz a kézben, párhuzamosan halad benne. A korongot záró Lady of the Snow pedig az anyag lírai dala, a főszerepben – Allen mellett – Romeo ízes, finoman megmunkált gitárjátékával.

Érdekes, hogy a zenekar első fellépéseire csupán a lemez megjelenését követően került sor (hol máshol, mint Japánban), amelyeket aztán egyből egy világ körüli turné követett. A csapatot nyilván kellemetlenül érintette, hogy a basszusgitáros Thomas Miller a koncertsorozat közben távozott a zenekarból. A posztjára – még 1998-ban – Michael LePond került, és ezzel kialakult a Symphony X klasszikus felállása (Allen, Romeo, Pinnella, LePond, Rullo), amely onnantól a mai napig változatlan maradt.

A következő album, a 2000-es V – The New Mythology Suite konceptlemez lett, onnantól pedig nem volt megállás, s ha a csapat az ezredfordulón túl is jutott pályája zenitjén, azt követően is igényes albumokkal örvendeztette meg rajongótáborát. Számomra azonban az 1997–2000 között született anyagok jelentik a csúcsot.

A szerző: Coly460 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*