Slayer: Show No Mercy (1983)

Tulajdonképpen három apropója is van írásomnak. 1.) Idén 35 éve annak, hogy a kaliforniai négyes a világra szabadította a lemezt, és ezzel feljebb tornázta a zenei extremitás fogalmát. 2.) Öt esztendeje veszítettük el Jeff Hannemant, 3.) A zenekar – aktuális turnéja végeztével – úgy tűnik, leteszi a lantot. Minden idők egyik legfontosabb csapata nem kívánja tovább gyűrni az ipart, kiszáll a verkliből, a metal zenei élet körforgásából. Nélkülük mindenféleképpen másképp festene az extrém metal, arról már nem is beszélve, hogy megannyi zenészre gyakoroltak felbecsülhetetlen hatást.

2013. május 2-án egy legenda hagyott el minket örökre, onnantól kezdve pedig már nem volt, nem lehetett ugyanaz a történet, annak ellenére sem, hogy a Slayer a Repentless-szel sem vallott szégyent. Jeff tragikus halála ugyanolyan megdöbbentő és sokkoló volt, mint anno Cliff Burton-é, Chuck Schuldiner-é, Dimebag Darell-é, Cozy Powell-é, Ronnie James Dio-é, Paul Baloff-é és még sorolhatnám. Csaknem öt év elteltével is megdöbbenve állok az esemény előtt, nehéz felfogni, elhinni, hogy nincs már köztünk, hogy többé nem hallunk tőle súlyos, brutális riffeket, vijjogó szólókat.

1981-ben, a Los Angeles-i Huntinton Parkban két, akkor 17 esztendős fiatalember, nevezetesen Jeff Hanneman és Kerry King gitárosok életre hívtak egy bestiát, amely a keresztségben a Slayer nevet kapta. Egy évvel később csatlakozott hozzájuk a 20 esztendős, chilei származású Tomás Enrique Araya Diaz basszusgitáros/énekes, illetve a 17 esztendős, kubai születésű David Vincent Lombardo dobos, és így létrejött minden idők egyik legnagyobb, legsúlyosabb, az extrém metal színtérre jelentős befolyást gyakorló zenekara.

A fiatalok kezdetben a N.W.O.B.H.M. mozgalom vonalán indultak el illetve Jeff hc/punk hatásokat hozott magával, majd egy 1982-es Metallica koncert győzte meg őket arról, hogy gyorsabban, súlyosabban játszanak. Felfutásukhoz, ahhoz, hogy nevük futótűzként terjedt a Los Angeles-i undergroundban, két nevet kell feltétlenül megemlíteni: az akkoriban a banda ötödik tagjának számító, menedzserként tevékenykedő Steven K. Craig-ét, valamint Brian Slagel-ét.

Történt ugyanis, hogy Brian (az ő nevéhez fűződik az első fanzine-ek egyike, a The New Heavy Metal Revue, majd a Kerrang! és a Sounds magazinok, de más metal kiadványok rovatvezetőjeként is dolgozott), aki akkoriban alapította kiadóját, a Metal Blade-et. A Slayer-t a Los Angeles-i Woodstock klubban látta a Bitch előzenekaraként (az Iron Maiden-feldolgozás, a Phantom of the Opera győzte meg, nyolc dalt tartalmazó programjukat ugyanis hat feldolgozás, valamint két saját szerzemény tette ki), majd a backstage-be érkezvén megkérdezte őket, lenne-e kedvük szerepelni hamarosan megjelenő Metal Massacre III válogatásán.

A zenekarnak természetesen nem volt ez ellen kifogása, és az Aggressive Perfector képében nem csak a korong legsúlyosabb, legbrutálisabb dalát jegyezték, hanem a kiadvány hatására komoly pörgés, pezsgés indult be körülöttük. (Korai demóik, rendszeres élő fellépéseik révén Los Angeles környékén népszerű koncertbandává váltak. Egy buli erejéig a Dark Angel-ben is megfordult Bob Gourley helyettesítette Lombardo-t.)

Az együttes 1983 novemberében, a Los Angeles-i Track Record stúdióban, Brian Slagel segítségével (a hangmérnök Bill Metoyer volt) rögzítette a Show No Mercy-t, amelyet rendhagyó módon finanszíroztak: egyrészt az akkoriban légúti terapeutaként dolgozó Tommy Araya fizetését használták fel, másrészt pedig Kerry King apjától kértek kölcsön a munkálatokhoz. Hogy csökkentsék a stúdióköltségeket, tokkal-vonóval együtt nyolc óra alatt vették fel az anyagot.

Ahogy King fogalmazott, „itt-ott kibaszott Iron Maiden az album” (egyben a gitáros felelt a sátánista image-ért), míg Araya a Venom-ot, a Judas Priest-et, az Iron Maiden-t és a Mercyful Fate-et nevezte meg fontos hatásokként. Roppant találó a cím, ugyanis a Slayer tagjai semmilyen könyörületet nem mutattak, de ahhoz, hogy az album jelentőségét megértsük, egy kicsit vissza kell repülni az időben.

A N.W.O.B.H.M. kezdett lecsengeni, a Metallica hatására egyre több és több, gyors zenét játszó alakulat került a felszínre, ami a thrash metal kialakulását eredményezte. Ha jól belegondolunk, a ’83-as év legkeményebb kötésű lemezei az Anvil Forged In Fire-je, a Raven All for One-ja, a Metallica Kill ’Em All-ja, az Exciter Heavy Metal Maniac-je és az Accept Balls to the Wall-ja voltak. Nem beszélve arról, hogy Los Angeles zeneileg abszolút megosztott volt, hiszen ez idő tájt alakult ki a thrash és a glam/haj bandák közötti versengés.

Noha a sound az akkori sztenderdek szerint (is) roppant gyenge, erőtlen, vérszegény (a Kill ’Em All ehhez a produkcióhoz képest valósággal szétrobbantotta a hangfalakat), a hangzásbeli fogyatékosság ellenére kora egyik emblematikus, legintenzívebb műve lett a Show no Mercy. (Ekkoriban élőben kompenzálták mindazt, ami a stúdióban nem jött ki.) Mind az extrém (thrash) metal színteret, mind magát a Slayer-t tekintve ezen a lemezen tétetett le minden: Tom Araya vérfagyasztó sikolyai, a King/Hanneman páros vijjogó, váltott szólói, horzsoló, brutális riffjei, Dave Lombardo technikás, precíz dobolása egyből a szélsőséges zenék elit ligájába katapultálta a zenekart, és vonult be a csapat a fémzene történelemkönyvébe, avanzsált megkerülhetetlen hatássá, útmutatóvá.

Felesleges az albumot analizálni, a színtérre gyakorolt hatása önmagáért beszél. Roppant gonosz, fenyegető, vészjósló hangulatot sugárzó, sátánista szövegekkel átszőtt tételek kaptak helyet a korongon, olyanok, mint az albumot nyitó, mindent maga alá söprő Evil Has No Boundaries (ebben a tételben a későbbi Dark Angel ütős Gene Hoglan háttérvokálozott, aki a korong turnéján a csapat fénytechnikusa, illetve roadie-ja volt, és akit felkértek, hogy a ’84-es Haunting North America turnén legyen Lombardo dobtechnikusa, de zenei karrierje egyengetése érdekében elutasította a feladatot), a The Antichrist, a kimértebb Die By the Sword, a Fight Till Death, a mindenható Black Magic, illetve a The Final Command.

A gitárosok négy-négy dalt önállóan jegyeztek, míg a maradék kettő koprodukciójuk végeredményeként kapott helyet a lemezen. (A borítón karddal a kezében látható minotauruszt Lawrence R. Reed, a csapat egyek későbbi roadie-jának, barátjának, Kevin Reed-nek az édesapja festette).

Gene Hoglan eképpen emlékszik vissza az Evil Has No Boundaries felvételeire: „Annak idején Kerry és Jeff üvöltötték az „evil”-t, ami nem hangzott túl keménynek, ezért megjegyeztem Tom-nak (vagy Jeff-nek vagy valaki másnak), hogy ide csordavokált kellene tenniük, hogy ez a rész démonian gonosz hangzású legyen. Jó ötletnek tartották, de hogyan valósítsuk ezt meg? Nagyjából nyolc haverunk ült a stúdióban, és mindenki felugrott, és az „evil”-t üvöltötte. Én pedig úgy voltam vele, hogy ha énekelni akarok ezen a korongon, akkor azt csak így, teljesen spontánul tehetem meg. Egész biztos úgy voltak vele, hogy bassza meg, van időnk, csináljuk meg. Én pedig úgy voltam vele, hogy énekelnem kell ezen a lemezen.”

Hogy magukra irányítsák a metal társadalom figyelmét, a kezdeti időkben sátánista témákat használtak mind a szövegeikben, mind külsőségekben, ráadásul a hátsó borítón Hanneman egy fordított kereszttel gitározik, és a side 666-ot is feltüntették. A képek, az image, a szöveges tartalom miatt a Slayer levelet kapott a PMRC-től, amelyben felszólították őket, hogy ne adjanak ki több lemezt. Araya kommentje: „Akkoriban már létezett a PMRC, amely szó szerint mindent a szívére vett. Amikor valójában megpróbálsz egy image-et alkotni, nyilván megpróbálod megijeszteni az embereket.”

Értelemszerűen a Kill ’Em All-hoz hasonlóan a Show no Mercy esetében sem egy kiforrott alkotásról beszélünk (a hozzáállás, az image, a sokkoló megjelenés ellenben abszolút tudatos volt), az album a zenekar kezdeti szárnypróbálgatásának tekinthető, mintegy alapozásnak a későbbi klasszikusokhoz.

1983. december 3-án legenda született, ugyanis ezen a napon jelent meg a Show No Mercy, és egyben egy fiatal zenekar diadalmenete is elkezdődött. Meghódították az Egyesült Államokat, majd Európát, végül pedig az egész világot leigázták. Hivatalos tény, hogy a Metallica szerzeményein kívül a Slayer számait dolgozták fel a legtöbben, a legtöbbször.

2013. május 2-án (újabb) gyász borult a metal világára, hiszen a banda egyik alappillére távozott az élők sorából. Nemsokára pedig a csapat is befejezi pályafutását. R.I.P. Slayer!

A szerző: Dávid László512 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*