Milley „Thrash” Zoltán

Karl Sanders-szel, a Nile gitárosával

Dávid László: Zoli, köszönöm szépen, hogy elfogadtad a felkérést a RAJONGÓ rovatunkhoz! Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

Milley Zoltán: 1970-ben születtem, metal zenéket körülbelül 15 évesen kezdtem hallgatni tudatosan. Kezdetben heavy matalt, de egy év múlva már a thrash bandák keresése volt a fontosabb. Továbbra is a zenegyűjtés és a koncertre járás számít a fő hobbimnak, emellett még a sörvadászat érdekel.

D. L.: A Thrash becenév honnan ered?

M. Z.: Nem tudom pontosan. Rég volt, több mint 25 éve.

1989-ben

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban? Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?

M. Z.: Egyértelmű a lendület és a dinamika fogott meg, ami annyira más volt, mint bármi, amit addig hallottam. Akkoriban a rádió is játszott metal zenéket: A heavy metal kedvelőinek és a Lemezbörze helyett című műsorokban teljes lemezeket adtak le, amelyeket természetesen fel is vettünk. Korábban azt hallgattam, ami a rádióban szólt, az egyik fülemen be, a másikon ki. 🙂

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van-e kedvenc irányzatod vagy mindenevő vagy?

M. Z.: Az Iron Maiden Powerslave című lemeze volt az első bakelitem, még Jugoton kiadásban. Kazettán pedig a Saxon, az Accept és a Deep Purple. Durvább zenékről akkor még nem hallottunk. Ma a leggyakrabban death metalt hallgatok, abból van a legtöbb a gyűjteményemben. Emellett hallgatok régi thrash zenéket, black metalt és grindcore-t is.

A Benediction tagjaival

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől kiráz a hideg, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

M. Z.: Nincs ilyen. Rádiót már rég nem hallgatok, tudatosan pedig azt veszek, hallgatok, amit szeretek. Tehát ami nem tetszik, arról tudomást sem veszek, így nem is zavar.

D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora kollekcióval rendelkezel? Melyek a gyűjteményed legféltettebb kincsei?

M. Z.: Az első pillanattól kezdve gyűjtöttem a zenéket, így tűnt természetesnek. Ma már csak CD-ket gyűjtök, azokból van körülbelül 3800 darab, nagyjából a 10 százalékuk dedikált. Nem tudom, mi számít ritkaságnak, nem keresek konkrét lemezeket vagy előadókat. Mindig abból válogatok, ami éppen elérhető. Később lehet, hogy ezek közül majd ritkaságnak számít valami, de ez már nem az én gondom. Megvan, nincs vele más teendőm, mint hallgatni.

D. L.: Esetleg a fanzine-eket is olvastad, gyűjtötted?

M. Z.: Igen, jó adag fanzine-t begyűjtöttem. De valahogy mára már nem érdekel annyira. Valószínűleg, mivel – mint az előbb említettem – nem keresek konkrét előadókat. Amikor olvasok egy érdekes zenekarról, annak a lemeze általában vagy nem kapható vagy csak horror áron lehetne megrendelni. Inkább veszek helyette három éppen elérhető vagy használt cuccot. Nem bosszantom magam.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal hőskora/fénykora?

M. Z.: Igen, ez tény. Viszont a fene nagy „’80-as évek nosztalgián” mindig csak mosolygok. Főleg, amikor a fiatalok sírnak amiatt, hogy nem lehettek ott. Miközben otthon ülnek, és nem mennek sehová, kihagyva a rengeteg jelenleg kínálkozó, jobbnál-jobb koncertet. 🙂 Jó volt, szép volt, mert még minden újdonság volt, és az információhiány miatt misztikum lengte körül a zenekarokat. Kis hazánkban jelenleg is van rengeteg jó zenekar, akiket érdemes támogatni érdemes. És 25 év múlva majd róluk, erről az időszakról is nosztalgiázhatunk. 🙂

Egyébként azt sem hallgathatjuk el, hogy a ’90-es évek a mainstream metal bandák számára nagy gondot okoztak. Viszont az undergroundban korábban soha nem tapasztalt, és azóta sem tapasztalt pezsgés volt, számtalan, egyéni hangzást kialakító, kiváló zenekarral, akiket bátran odatehetünk a ’80-as évek zenéi mellé. Tehát a hőskorral egyetértek, a fénykorral kapcsolatban viszont már árnyaltabban fogalmaznék.

D. L.: Milyen volt a ’80-as évek Magyarországán metalosnak lenni? Szerinted a politikai helyzet rányomta a bélyegét a honi metal mozgalomra?

M. Z.: Természetesen jó volt, másként nem is maradtam volna az. 🙂 A politika soha nem érdekelt, és az is biztos, hogy nem politikusok hatására szerettem meg ezt a zenét, és lettem az, aki lettem.

Luc Lemay-jel, a Gorguts gitáros-énekesével

D. L.: Milyen metalos viseleted volt?

M. Z.: A szokásos: farmer, bőr, zenekaros póló, hosszú haj, másnapos ábrázat.

D. L.: Hogyan tudtátok beszerezni az aktuális kiadványokat? Honnan jutottatok friss információkhoz?

M. Z.: A legegyszerűbben Pesten lehetett beszerezni a zenéket, bár a fonyódi kikötőben is működött egy lengyel kazikat árusító bolt. A fanzine-ek általában nem sok segítséget nyújtottak, mert amiről írtak, azt nem lehetett beszerezni, amit pedig a boltban árultak, arról nem lehetett olvasni. Tehát maradt a borító alapján történő vásárlás. Szerencsére nem volt akkora dömping, mint ma, és a lengyelek jó ízléssel válogatták ki, hogy mit érdemes „kiadni”, így ritkán nyúlt mellé az ember.

A német Metal Hammer egy-egy példánya is eljutott hozzánk, abból is ki lehetett nézni néhány addig sosem hallott zenekart. Aztán a magyar változat már valóban sok jó cikket tartalmazott, még ha a lemezkritikákkal nem is mindig értettünk egyet. Azt kellett megvenni, ami 0 pontot kapott, vagy esetleg -1000-et. 🙂 A későbbiekben viszont jó pár kiváló fanzine készült, amelyekből már érdemes volt informálódni.

D. L.: „Belülről” milyennek láttad, és hogyan jellemeznéd a ’80-as évek magyar metal helyzetét? Voltak olyan zenekaraink, amelyek megütötték a nyugati csapatok színvonalát?

M. Z.: Sok tehetséges és lelkes zenekar létezett, akik a lemezkiadás terén sajnos nem jutottak lehetőséghez. Koncert azért volt bőven, és a demókazikat is igyekeztünk beszerezni. Hogy megütöttük-e a nyugati zenék színvonalát? Nos, ha a Sodom első kiadványát nézem, akkor még túl is szárnyaltuk. Kíváncsi lennék, hogy egy pár régi hazai zenekar mire vitte volna komoly kiadói támogatással. A másik dolog, hogy a tehetség sajnos nem párosult elég kitartással.

D. L.: Amennyiben a politikai helyzet nem lett volna annyira szigorú, szerinted néhány együttesünk külföldön is ért volna el sikereket?

M. Z.: Nem feltétlenül. Minden ország a saját zenekarait futtatta. Nézd meg, a kapitalista rendszert vivő, „szabad” országok közül is csak néhányban alakult ki komoly színtér, a többi csak kultikus zenekarokból tud felmutatni egy párat. Az pedig nekünk is megy.

D. L.: Nagykanizsai illetőségű vagy; volt-e a városban metalos baráti köröd? Sokat lógtál, bandáztál velük?

M. Z.: Természetesen. Elég sok rocker volt akkortájt Kanizsán. A koncerteken minden alkalommal több száz ember vett részt, komoly aktivitással. Ez a ’90-es évek közepéig tartott, azóta kihalt a város. Se koncert, se koncerthelyszín, se közönség. Mehetek máshová zenekarokat nézni. Szerencsére a haveri kör egy része megmaradt.

A Massacre “tiszteletbeli tagjaként”

D. L.: Milyen volt a heavy metal élet a városban a ’80-as, ’90-es évek fordulóján? Gyakran rendeztek koncerteket? Voltak metal lemezboltok a városban?

M. Z.: Koncertek voltak, rendszeresen jöttek a már lemezzel rendelkező csapatok, de járt nálunk egy csomó kisebb zenekar is, például az Atomic, a Tormentor, a Detonic vagy a Bedlam. Bolt sokáig nem volt, később lett, de akkor már nem húzta túl sokáig. A kocsmaélet pedig messze földön híres volt. Több településről jöttek hozzánk az emberek bulizni hétvégente, vagy mi mentünk hozzájuk. A dunaújvárosi Testimony zenekar például olyankor is ellátogatott hozzánk, amikor nem is volt koncertje. 🙂 Az Art Of Butchery-koncertek pedig kihagyhatatlanok voltak.

D. L.: Mi volt szerinted az oka, hogy amíg a ’80-as évek végéig a metal egyfajta elnyomás alatt volt, és kevés koncertet bonyolítottak le hazánkban, addig például Lengyelországban vagy Csehszlovákiában nem volt ilyen probléma?

M. Z.: Tudja a kánya, de ők mindig is előttünk jártak, és járnak ma is. Ott társadalmilag elfogadottabb a műfaj, a médiában is szól a rockzene. Arrafelé természetes, hogy egy idősödő ember metalt hallgat, a fesztiválokon is nagyon sok az idős arc. És nem oda öltöznek ki, mert a szakáll tetkó nem olyan valami, amit egyetlen alkalommal visel az ember. Nálunk a korosztályomból már csak elvétve mozgolódik valaki, a fiatalság pedig mással üti el az időt. Támogatás nélkül egyetlen színtér sem létezik sokáig. Arrafelé tudnak létezni komoly kiadók, fesztiválok, mivel a rajongók nem otthon sírnak, hogy nincs semmi, meg hogy miért nem 1986-at írunk.

D. L.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma/életérzés? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják a múltjukat?

M. Z.: Egyértelmű, hogy életforma. A metalosoknál más a fontossági sorrend, mint másoknál. Akik úgy nyilatkoznak, hogy rocker voltam, de már megkomolyodtam, azok igazán soha nem is voltak részesei az egésznek. Csak azért jöttek, hogy ne legyenek egyedül, hogy tartozzanak valahová. Aki pedig megtagadja? Aki nem vállalja a múltját, annak a jelene sem hiteles. 🙂

D. L.: Tudsz/tudtál azonosulni a szövegekkel? Egyáltalán foglalkozol/foglalkoztál a dalok mondanivalójával?

M. Z.: A többségüket, hál’istennek, nem értem, de ami a durvább zenekarok szövegeit illeti, azok távol állnak tőlem. Sem a belezés, sem a sátánizmus, sem a politika nem az én világom. Közelebb állnak hozzám a bulizós zenekarok szövegei, ott viszont a zene nem jön be. Így aztán Tankard-ot hallgatok, ott minden passzol. 🙂

D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

M. Z.: Nem baj, ha egy zenének van hangulata, de jobban szeretem, ha a gyorsaság dominál. Minden újonnan beszerzett CD-t fülessel is meghallgatok, továbbá a koncertek előtt egy kissé rágyúrok a zenekarokra. Ez ki is teszi a zenehallgatásra jutó időm nagy részét. A maradék időmben a régi klasszikusoké a főszerep.

Steve Shalaty-vel, az Immolation dobosával

D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

M. Z.: Egyértelműen. A legjobb barátaim ebből a körből kerülnek ki, és ezek a kapcsolatok több évtizedes múltra tekintenek vissza. Ez mindig is jellemző volt a rockzene kedvelőire. A koncertre járás eleve közösségi program. Régebben a kazetta- és CD-csereberélgetés révén sok fanatikus emberrel ismerkedtem meg, és ez az ismeretség máig megvan. Az ember megtanul bízni az olyan, hasonló gondolkodású emberekben, akikkel néha 200 CD-is elcseréltünk, majd megírás után küldtük is egymásnak vissza. Írott CD-kel egyébként ma már nem foglalkozom!

D. L.: Szerepeltél az Undertaking-könyvben; mennyire tetszett a kiadvány? Hogyan kerültél a képbe, mint lehetséges szereplő?

M. Z.: Jakab Viktort ismerem már egy ideje, gondolom, ő javasolta, hogy keressenek meg. A könyv általánosságban tetszett (kivéve a Landler Jenő életét taglaló rész :-)). Rendkívül profi kiadvány, élvezet volt olvasni, és nosztalgiázni egy kicsit. Remélem, ennek a sikere láttán néhány másik régi zenekar is aktivizálja magát, és kiadják a régi anyagaikat. Az Atomic második albumát például már nagyon várom. Az első lemezük volt az első CD-m.

D. L.: Minden Thrash Mosh Club-os rendezvényen ott voltál?

M. Z.: Csak az elsőn, ahol éppen az Atomic volt a vendégzenekar. Volt, amiről későn szereztem tudomást, máskor pedig sörre ment el a vonatjegy ára. 🙂

D. L.: Véleményed szerint az Undertaking kiemelkedett az akkori magyar thrash mezőnyből?

M. Z.: Ők voltak a legismertebbek, és talán a legjobbak, de volt sok másik kiváló zenekar is. Az Undertaking-könyvben éppen az a legszimpatikusabb, hogy szinte az egész akkori színteret bemutatja.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy TMC a feltörekvő hazai thrash csapatoknak biztosított bemutatkozási lehetőséget?

M. Z.: Igen, mindig volt vendégzenekar. Kár, hogy csak rövid életű volt ez a rendezvénysorozat.

Zoli és barátja, Boda Péter Mike Browning-gal, a Nocturnus énekes-dobosával

D. L.: Annak idején milyen hatással volt rád az Undertaking V12BB4U demója? Mely hazai thrash bandák voltak még a kedvenceid?

M. Z.: Rendszeresen hallgattam a demót, de hallgattam mindenkit az Undertaking-könyvben szereplők közül, plusz még a Detonic-ot. Ja, és a Despot Noone Is Safe című demóját is nagyon szerettem.

D. L.: Manapság is követed a metal világában zajló eseményeket, aktualitásokat?

M. Z.: Igen, már ami a death/black irányzatot illeti, és persze amennyire lehetséges. A koncerteken mindig figyelem az előzenekarokat is, néha jobbak, mint a főbanda.

D. L.: Mi a véleményed a mostani színteret jellemző lemezdömpingről? Van értelme annak, hogy naponta tucatszámra jelennek meg a különféle albumok?

M. Z.: Igen, zene van bőven, rengeteg kiadó ténykedik, és néha kritikán aluli anyagokat is rászabadítanak az emberekre, de szerencsére sok kiváló csapat is működik. Hogy van-e értelme? Jó kérdés. Valójában nincs, de ezt hadd ne én döntsem el. A neten szinte mindenbe bele lehet hallgatni, és ha nem tetszik, nem veszem meg. Másnál viszont lehet, hogy pont az lesz az év lemeze. Az is előfordulhat, hogy egy rossz lemez után legközelebb egy egész jót hoz össze a csapat, tehát volt értelme kiadni az előző albumot, mert másként talán feloszlott volna a zenekar.

D. L.: Mennyire nehéz vagy könnyű manapság tájékozódni az információáradatban, a lemezmegjelenések között?

M. Z.: Igyekszem képben lenni, ami nem mindig sikerül, de ez nem gond, hiszen képtelenség mindent beszerezni. Neten is követhető, nyomtatott sajtó is van bőven, úgyhogy eljut hozzám az információ, csak képtelen vagyok mindent fejben tartani. Néha rá is csodálkozom egy-egy lemezre, hogy „Hát ez mikor jött ki?”, aztán lehet, hogy két évvel azelőtt. 🙂

D. L.: Hogyan viszonyulsz az mp3 file-okhoz? Ártott vagy használt az Internet (és az mp3-formátum) felbukkanása a zeneiparnak, az együtteseknek, a kiadóknak?

M. Z.: Nem érdekelnek a letöltések és az mp3-ak. Utóbbiak talán segíthetnek a kis zenekaroknak némi ismertséget szerezni. Azok az előadók, akik kizárólag a zenélésből éltek, gondban vannak, mivel muszáj állandóan turnézniuk, vagy visszamenniük melózni, mert csak a lemezeladásokból már nem lehet megélni. A folyamatos turnézás pedig gyakori tagcserékhez vezet.

A profi zenekarok száma ezért csökken, az amatőrök között pedig sok a gyenge koncertteljesítményt nyújtó csapat. Ez van, ezzel kell együtt élni. Én próbálom támogatni a hazai kis kiadókat, amelyek különben egész jó lemezeket adnak ki. A multi zeneipar pedig majd csak megoldja valahogy. Mindenesetre a sokezres CD-árak nem kedveznek az eladásnak.

A Sadistic Intent zenekarral

D. L.: Kérlek, sorold fel számodra minden idők 10 legjobb, legklasszikusabb lemezét és borítóját, és indokold is meg, hogy miért ezeket választottad!

M. Z.: Most éppen ezek jutnak eszembe, a sorrend nem fontos:

Bathory: The Return
Suffocation: Despise the Sun
Slayer: Hell Awaits
Morbid Angel: Altars of Madness
Bolt Thrower: Warmaster
Dark Angel: Darkness Descends
Dissection: Storm of The Light’s Bane
Entombed: Left Hand Path
Death: Leprosy
Emperor: Anthems of the Welkin at Dusk

A borítókkal külön nem szoktam foglalkozni, már nem ez alapján veszek zenéket, de a felsoroltak többségének jól sikerült borítója van. Ezek nagy hatású lemezek, mindegyik követők tucatjait indította el. Ezt nézve a Carcass és a Napalm Death is felfért volna még a listára.

D. L.: Melyek voltak életed legjobb, legmeghatározóbb koncertjei?

M. Z.: A legmeghatározóbbak a kezdeti koncertek voltak:

Helloween – 1987. augusztus 19., Budapest, Kisstadion
Kreator – 1988. június 02., Budapest, Petőfi Csarnok
Death-Loudblast-Tiamat – 1992. február 28., Bécs, Rockhaus

Nehéz a választás, mivel eddig több mint 1100 zenekart láttam, a többségüket nem is egyszer. A legjobb koncertjeim talán ezek voltak, a sorrend itt sem fontos:

The Berzerker – 2008. augusztus 15., Jaromer Brutal Assault
Cannibal Corpse-Immolation – 1996. október 14., Budapest, Fekete Lyuk
Coroner – 2011. szeptember 17., Milánó, Trezzo Live Club
Dead Congragation – 2015. augusztus 8., Jaromer Brutal Assault
Embedded – 2002. július 12., Trutnov, OBSCENE
Emperor – 1999. április 10., Bécs, Arena
Gorguts – 2012. augusztus 10., Jaromer Brutal Assault
Evil Dead – 2010. október 1., Lichtenfels, Way Of Darkness
Holy Moses – 2002. szeptember 27., Budapest, Nemart Klub
Lykathea Aflame – 2002. július 13., Trutnov, OBSCENE
Necronomicon – 1990. július 8., Budapest, Petőfi Csarnok
Cripple Bastards – 2001. július 6., Trutnov, OBSCENE

D. L.: Zoli, köszönöm szépen a válaszaidat, minden jót kívánok!

M. Z.: Viszont kívánom neked is, és mindenkinek, aki képes volt ezt végigolvasni! 🙂

A szerző: Dávid László475 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*