Marilyn Manson: Mechanical Animals (1998)

Lehet őt utálni, fintorogni azon, ahogy kinéz, amit csinál a színpadon, vitatkozni az általa játszott muzsika műfaji besorolásán, azt azonban el kell ismerni, hogy Marilyn Manson (polgári nevén Brian Warner) a ’90-es évek második fele rockzenei életének megkerülhetetlen szereplője, „ikonja”, aki nemcsak a sokkolás és megbotránkoztatás nagymestere (volt), hanem egy különleges, egyedi arculattal, saját ideológiával, koncepcióval rendelkező művész és gondolkodó. Személyiségének, világának elemzésébe most nem mennék bele, ezt számosan megtették már előttem.

Manson két olyan albumot is adott a világnak, amely a múlt század utolsó évtizedének meghatározó alkotásai közé tartozik: az 1996-os Antichrist Superstar-t, amely a világhírt hozta meg számára, és jelen cikkem tárgyát, a 20 évvel ezelőtt megjelent Mechanical Animals-t, amellyel a mainstream és az underground határait is sikerült áttörnie.

E hátborzongató mutáns, a szépség (Marilyn) és a szörnyeteg (Manson) nászából született kentaur, azt gondolom, csapata harmadik stúdiólemezével ért el sikerei csúcsára. Az Antichrist Superstar szélsőséges módon sokkolta a szélesebb közönséget, a Mechanical Animals-nek azonban már sokan megadták magukat. A korong megjelenésekor nemcsak az amerikai Billboard, hanem a hasonló ausztrál és kanadai listának is az első helyén nyitott, és egy hét alatt negyedmillió példány fogyott belőle. Nem véletlen, hiszen a MM legnagyobb slágerei közül több – a The Dope Show, a Rock Is Dead, vagy az I Don’t Like the Drugs (But the Drugs Like Me) – is ezen a korongon található.

A lemez megjelenése előtt gyökeres változások zajlottak le a zenekar életében. Manson szakított mentorával, Trent Reznor-ral, és a csapat alapító-gitárosának, Daisy Berkovitz-nak (eredeti nevén Scott Putesky, R.I.P.) is ajtót mutatott. A producer utóda az ugyancsak jó nevű Michael Beinhorn lett (aki állítólag már csak a felvételek nagyobb részének elkészülte után ült be a Nagy Fotelbe), a muzsikusé pedig Zim Zum (született Timothy Michael Linton). A történeti hűség kedvéért, a lemezen az eddig említettek mellett Madonna Wayne Gacy billentyűs (Stephen Bier jr.) és Ginger Fish (Kenneth Wilson) dobos játszik.

Az Antichrist… albumot népszerűsítő, egyéves Dead to the World turnét követően, 1997 szeptemberében a csapat a floridai Fort Lauderdale-ből a nyugati partra, Hollywood-ba költözött át. Az új anyag felvételei a Warner házában berendezett stúdióban zajlottak, amelyet a csapat The White Room-nak hívott, mivel az énekes teljesen fehérre festtette a falait.

A dombtetőn elhelyezkedő épületből le lehetett látni a városra. „A ház az űrt szimbolizálta számunkra – magyarázta Brian. – A fehérség pedig az album több dalában is megjelenik; az ürességet jelképezi, amelyből nemcsak a színek, hanem az érzések és érzelmek is hiányoznak. Ezt az űrt a dalainkkal akartuk kitölteni.”

A nemhivatalos zenei tanácsadó szerepét Manson barátja, a The Smashing Pumpkins-frontember Billy Corgan töltötte be, aki az együttes korai dalait hallva azt javasolta, hogy azok stílusa legyen a követendő zenei irány.

Az 1998. szeptember 14-én napvilágot látott lemez igencsak meglepte a szakmát és az együttes rajongóit. A rajta hallható zene ugyanis fehér (opálos, gyöngyházszínű), ellentétben a trilógia másik két darabja – a két évvel korábbi Antichrist… és a 2000-es Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) – feketéjével. Ezt az anyag nyitó és befejező dala, a Great Big White World és a Coma White is jól körvonalazza. Manson egy időre hátrahagyta a sötétséget, és kilépett a fénybe, a csillogásba.

Az együttes az indusztriális metaltól látványos mértékben elmozdult az alternatív rock felé. Muzsikája felpuhult, a rideg és nyomasztó ipari hangzást egy jóval szellősebb, akusztikusabb, befogadhatóbb sound váltotta. A beteges, gótikus horror pedig – mind a megszólalást, mind a látványt tekintve – a ’70-es évek első felének glam rockjával való összesimulásnak adta át a helyét. Persze Manson új jelmeze sem volt kevésbé megbotránkoztató, mint a korábbi, neccharisnyás torzszülött imázs, de erről később.

Warner a dalok egy részében példaképei, David Bowie és a T. Rex-es Marc Bolan előtt rótta le tiszteletét. Mi több, már csak újabb konceptalbumának témaválasztása miatt sem tudta elkerülni az összehasonlítást Bowie „fő művével”, az 1972-es The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars-szal.

De milyen maga a korongon hallható zene? Metalnak nem nevezném, legfeljebb rocknak, amelybe időnként popos ritmusok vegyülnek. Rafinált turmix: egy leheletnyi indusztriális monotonitás, háttérbe tolt, legalábbis alapjáraton zúgó gitár, selymes elektronika és egy magányos, sérülékeny énekhang.

A dalok, mint említettem, egy többé-kevésbé összefüggő történetet mesélnek el, amelynek főszereplője Omega, az androgün földönkívüli – ami egy újabb párhuzam David Bowie-val és az általa teremtett űrlény Ziggy Stardust-tal. A bolygónkra tévedt Omegát foglyul ejtik, majd a The Mechanical Animals nevű zenekar élére kerül, ahol a drogfüggő glam rockerek hedonista életét éli. A főszereplő ugyanakkor magányos is, a hírnév és a kábítószerek csapdájában vergődik, az elidegenedés depresszióját és az üresség csendjét éli meg. (Manson nem véletlenül nyilatkozta, hogy a történet erősen önéletrajzi ihletésű.)

A sztorinak azonban van egy magasabb dimenziója is: Omega nem más, mint egy alien Messiás, egy cyber Jézus, az énekes pedig arra keresi a választ, hogy hogyan érezné magát a Megváltó, ha ma itt élne a Földön.

Warner-nek egy másik alteregója is szerepel a lemezen: Alfa, aki éppen Omega ellentéte. Ő nem elveszti az érzelmeit, az emóciók éppen hogy fokozatosan kezdenek visszatérni belé, ő pedig azt igyekszik megtanulni, hogy hogyan bánjon azokkal. A 14 nóta fele az ő szemszögéből, míg a másik hét dal Omega perspektívájából láttatja a szereplők környezetét.

Manson tehát egy újabb fantáziavilágot teremtett magának és nekünk, ő maga szerepeket játszik, így az album dalait akár egyfajta filmzeneként is hallgathatjuk.

A dalokat nem szeretném egyenként kielemezni, inkább csak ízeket, színfoltokat emelnék ki róla. Az említett ellágyulás ellenére az olyan nóták, mint a Rock Is Dead, a Posthuman, az I Want to Disappear vagy a New Model No. 15., még rendesen karmolnak-harapnak, az anyag inkább csak a végére merül világfájdalomba, és válik elégikussá.

A Posthuman-ben Manson barátnője, a színésznő Rose McGowan vokálozik, az I Don’t Like the Drugs (But the Drugs Like Me)-t viszont egy egész gospelkórus (a csapat afroamerikai háttérénekesnője és két pornósztár), valamint Dave Navarro (Jane’s Addiction, Red Hot Chili Peppers) gitárszólója erősíti. Az album leginkább T. Rex-es dala az I Want to Disappear , a Fundamentally Loathsome pedig egy az egyben az 1972-es David Bowie zenei világát idézi.

És akkor ejtsünk néhány szót a botrányt kiváltó borítóról is, amely Mansont csupasz, kétnemű figuraként, mellekkel és hatalmas, karmos ujjakkal ábrázolja. Az anyag megjelenése előtt egy hónappal a három legnagyobb amerikai kereskedelmi hálózat megtagadta, hogy forgalmazza a lemezt, egyrészt a provokatív borító, másrészt a dalok szövege miatt. Akik hajlandóak voltak egyezkedni, azoknál Omega „melleit” matricával takartatták volna le, vagy a CD-t kék celofánba csomagoltatták volna.

Az album utómunkálatai idején Manson kirúgta Zim Zumot, a helyére John 5 (eredeti nevén John Lowery – 2wo, David Lee Roth, jelenleg Rob Zombie) került. A lemezmegjelenést követő turnén már ő játszott. A fellépéssorozat legjobb pillanatait megörökítő The Last Tour On Earth koncertalbum 1999 őszén látott napvilágot. Az ezredfordulón érkezett a trilógia harmadik darabja, a már említett Holy Wood album, amit már nem övezett akkora hype, mint elődeit, nekem azonban ugyanúgy tetszik.

A folytatásban aztán valami történt: vagy az ihlet forrása apadt el, vagy maga Manson mondott le messiási missziójáról, mindenesetre a The Golden Age of Grotesque albumtól kezdve mindmáig olyan lemezek követték egymást, amelyekkel még csak meg sem közelítette az 1996–2000 között született remekek színvonalát.

A Mechanical Animals-szel elkészítette a maga Black albumát (Metallica), amely, ha ez eddig nem történt volna meg, előbb-utóbb elfoglalja majd méltó helyét a rock történelmében. Hivatkozási alap lesz, akárcsak előképe, a már említett David Bowie-klasszikus.

A szerző: Coly460 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*