Életem koncertje: Big 4

Zozzie kollégám nemrégiben publikált memoárján (ami itt olvasható) felbátorodva írom most le én is legemlékezetesebb koncertélményemet. Bizonyára sokan emlékezünk még arra, amikor 6-8 évvel ezelőtt a ’80-as évek négy legmeghatározóbb thrash csapata, élükön a Metallica-val, összefogott, hogy jó néhány monstre koncert keretében jól megzúzza a kemény fém rajongóinak hallójáratait szerte a világban, felejthetetlen emléket állítva ezzel egy lassan három évtizedre visszatekintő zenei irányzatnak.

Akkoriban sokan méltatlankodtunk, hogy miért nincs magyar helyszíne a fellépéssorozatnak. Kizárt dolog, hogy az akkor 30-as, 40-es éveiben járó fémzene-hallgatók mindegyike ne szeretett volna legalább egyet e négy együttes – a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax – közül! Ezt utólag a nézőszámokról szóló adatok is igazolták. E négy együttes külön fellépései alkalmával is csarnokok, arénák, illetve a Metallica esetében stadionok teltek meg a rajongókkal. Így, összevontan tehát még inkább garantált volt a turné sikere.

Felesleges hosszan méltatni a csapatokat, hiszen nevük ma is ismert valamennyi metalos generáció előtt. Inkább rátérek a sztorira. Az én többszörösen is szerencsés véletlenekkel tarkított élményem 2011. július 9-én történt, amikor is részt vehettem a Big 4 egyik, a franciaországi Amneville-ben tartott koncertjén. Hogy a szerencse és a véletlen mennyire befolyásolta azt, hogy végül láthattam az „ISTENEKET”, inkább nem részletezem. Legyen elég annyi, hogy egy héttel a koncert előtt még azt sem tudtam, hogy lesz ez a fesztivál, éltem a vendégmunkások meglehetősen unalmas életét…

Slayer

Aztán hipp-hopp, már csak azt vettem észre, hogy egy akkori kollégámmal a stadion bejáratánál isszuk a dobozos sörünket, amit természetesen nem lehetett bevinni. Vagy bedobjuk az erre a célra odahelyezett konténerbe, vagy elfogyasztjuk, mielőtt bemegyünk. Természetesen az utóbbit választottuk: „Piát kidobni? Hülye vagy!? Nem azért vettük!” Rajtunk kívül amúgy még sokan itták a bejárat előtt az otthonról hozott italukat.

Így csapódott hozzánk két luxemburgi srác is: ők bemixelt whisky-kólát adtak nekünk, tőlünk pedig egy-egy sört kaptak, és közben kézzel-lábbal mutogatva egész faszán eldumcsiztunk. Ők a Megadeth-ért voltak oda, én meg persze a Slayer-t magasztaltam az egekig. Aztán egyszer csak, a folyamatosan érkező metalosok közül odalép hozzám egy fazon, és nyújt felém két jegyet. „Free ticket!” – mondja, és mutatja, hogy vegyem el. Elveszem, szkanderpacsi, és a csávó eltűnik a tömegben. Én pedig csak lesek, mint a vett malac.

Ezt látva, a két luxemburgi gyerek ütögeti a hátam, és rám mutogatva mondják, hogy „lucky man”, meg hogy „be happy!”; ezeket a kifejezéseket azért még én is értettem. A lényeg, hogy kaptam két ingyenjegyet a fesztiválra. A franc se tudja, hogy ki volt a srác, és miért pont minket szúrt ki; a lényeg, hogy én és a kollégám tök ingyen néztük meg a koncerteket!

A fesztivál, mint ahogy az a plakáton is látszik, kétnapos volt. Mi a második napjára mentünk, amire 72 euróba került volna a belépő, a mi jegyünkön viszont az áll, hogy 0.00 euró. Mi ez, ha nem SZERENCSE! Az pedig, hogy az Anthrax-koncert közben még találtam a földön 20 eurót, ami bőven fedezte a benti sörfogyasztásunkat, már csak hab volt a tortán.

A helyszín két, egymástól körülbelül 300 méterre, egymással szemben felállított, egyforma nagy színpadból állt. Amikor az egyik színpadon vége lett a műsornak, a mintegy 30 ezres tömeg csak hátrafordult, és 10-15 perc múlva már nézhette is a következő show-t. Tök praktikus volt. Semmi átfedés nem volt a koncertek között. A Big 4 mellett olyan bandák nyomták még aznap, mint a Diamond Head, a Papa Roach, a Volbeat és Tarja. Lehet, hogy volt még egy csapat, de rájuk nem emlékszem. Arra, hogy az egyes zenekarok mit produkáltak, most inkább nem térnék ki. Az egészet nézve, egy igazi metal ünnep volt ez a fesztivál.

Egy momentum viszont nagyon megmaradt bennem. Az utolsó fellépő a Metallica volt, akik körülbelül este 11-től nyomták úgy hajnal fél 2-ig. Ahogy a szokásos A Jó, a Rossz és a Csúf filmzenés intró után belekezdtek a Hit the Lights-ba, úgy, ahogy a lemezen is hallható, tehát mintha pont véget érne egy dal, és ebből indítja Hetfield azt a szupergyors riffet… Hát az akkora flash volt, úgy eltalált, olyan eksztatikus, magával ragadó, felemelő érzés fogott el néhány pillanatra… Aztán pedig meghatódottság vett erőt rajtam, hálát és örömet éreztem, hogy ott lehetek, és láthatom ezt az egészet.

Metallica

Biztos sokan vagyunk, akik éltek már át hasonlót egy bizonyos dalrészlet hatására, akár koncerten, akár otthoni zenehallgatás alkalmával, úgyhogy tudjátok, miről beszélek. Ez egy rohadt jó érzés! Mivel nem túl gyakoriak az ilyen pillanatok, gondolom, ezért maradhatott meg bennem ez ilyen intenzív emlékként. Egyébként már az is meglepett, hogy ezzel a számmal indítottak. Itt hallottam először élőben ezt a dalt, és mondhatom, nagyon üt! Azt megelőzően sokáig nem volt része a koncertprogramjuknak, de, gondolom, ők is érzik a benne rejlő potenciált, mert mostanában is sokszor játsszák.

Ami még feltűnt, hogy a Ride the Lightning-ról egy szám kivételével az összes dalt eljátszották. A végén pedig volt tűzijáték, és óriási, fekete, Metallica-feliratos lufik is potyogtak a nézőkre… Teljesen korrekt és méltó befejezése volt ez egy szuper fesztiválnak. Összességében, ennyi év távlatából elmondhatom, hogy nekem ez volt ÉLETEM KONCERTJE, amelyet két nap rekedtség és némi nyakfájás követett… Azóta, ha haverokkal koncertélményekről beszélgetünk, gyakran szóba kerül ez a sztori. Szeretem elmesélni, és most is jó volt írni róla.

A szerző: Sipy30 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

1 hozzászólás

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*