Def Leppard: Pyromania (1983)

Ahhoz képest, hogy a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején az akkori brit könnyűzenei szaksajtó nagyjából lesajnálta a N.W.O.B.H.M. képviselőit, nemzedékekre, generációkra fejtettek ki termékeny, életformát/életstílust meghatározó hatást. Kétségtelen, hogy zenei forradalom ment végbe a brit szigeten, amely futótűzként terjedt, és hódította meg a világot a ’80-as évek közepére.

Miután a Judas Priest a British Steel-lel megnyitotta a kapukat a feltörekvő zenekarok előtt, a mozgalmat nem lehetett félvállról venni, ezután már sorra jöttek ki a műfajt alapjaiban meghatározó és definiáló alkotások. Súlyos, kemény hangzás jellemezte a brit együtteseket, ezért számított kakukktojásnak az 1977-ben, Sheffieldben alakult Def Leppard. Dallamos, könnyen emészthető szerzeményeik, megközelítésük révén kilógtak a Judas Priest, Motörhead, Saxon, Iron Maiden, Venom, Witchfinder General, Raven, Jaguar stb. által képviselt vonalból, igaz, szándékosan határolták el magukat az akkori felhozataltól.

17 éves, a sheffieldi Tapton középiskolában tanuló tinédzserek, Richard „Sav” Savage és Peter Doubleday gitárosok, Tony „Reuben” Kenning dobos, valamint Nicholas Mackley énekes alapították meg az Atomic Mass-t, és miután meghallotta őket a felettük egy évfolyammal járó Peter Andrew Willis gitáros, kérte, hogy hadd próbálhasson velük. Willis egy kicsivel később magával hozta egyik barátját, Paul Hampshire gitárost, eljátszottak pár dalt Rick-kel és Tony-val, keresték a helyüket a zenekarban, majd Willis a Franciaországban szabadságon tartózkodó Doubleday-t váltotta.

Nem sokkal Doubleday távozása után Paul Holland lett az új énekes (az Atomic Mass vele adta első, és egyben egyetlen koncertjét a tamptoni gimnáziumban, ahol is saját dalaik mellett Led Zeppelin-, valamint The Who-feldolgozást játszottak), aki azonban hamarosan kereket oldott. Lelépett Paul Hampshire is, így a csapat énekes és basszusgitáros nélkül találta magát. Énekesként az akkor 18 esztendős Joe Elliott került a csapatba, mégpedig elég rendhagyó, furcsa körülmények között.

Történt, hogy Willis lekéste a buszt, így a megállóban összefutott Joe-val, aki jelen volt a tamptoni koncerten, és megkérte Willis-t, hogy gitárosként hadd menjen el hozzájuk egy meghallgatásra. A próba alkalmával derült ki, hogy jobb lenne énekesnek, Savage pedig basszusgitárra váltott, mivel úgy vélték, hogy Willis megbízhatóbb gitáros.

1977 novemberében az Atomic Mass-ből Deaf Leopard lett; a nevet Joe találta ki, amikor angolórán plakátokat tervezett egy fiktív zenekarnak. Elliott szerint Tony Kenning javasolta a Led Zeppelint idéző, Def Leppardra változtatott írásmódot, a csapat azonban hangsúlyozza, hogy csupán véletlen egybeesésről van szó. (Kenning javaslatára a helyesírást némileg módosították, annak érdekében, hogy a név kevésbé tűnjön egy punkzenekar nevének.)

1978 januárjában csatlakozott hozzájuk Stephen Maynard „Steve” Clark gitáros, aki – Elliott szerint – meghallgatása alkalmával sikeresen adta elő a Lynyrd Skynyrd Free Bird-jét. Novemberben, a későbbiekben The Def Leppard EP-ként megjelent anyag felvételeit megelőzően, Kenning hirtelen elhagyta a zenekart (a Cairo-t hozta létre), a helyét pedig Frank Noon vette át, így a munkálatokat vele végezte el a banda. Azonban nem sokáig vallhatta magát a zenekar tagjának, ugyanis a hónap végén az akkor 15 esztendős Rick Allen foglalta el a dobszéket.

Noha a későbbiekben az abszolút szupersztárok táborába emelkedtek, a sikerért komolyan meg kellett dolgozniuk, arról már nem is beszélve, hogy a heavy metal történetében az övék az egyik legszomorúbb, tragédiákkal tűzdelt pályafutás. Az EP jó alapozásnak bizonyult, 1979-re már komoly, hűséges rajongótábort tudtak maguk mögött, és a N.W.O.B.H.M. legjobbjai között tartották őket számon. Növekvő népszerűségük eredményezte a Vertigo/Phonogram-mal köttetett szerződést is (az USA-ban pedig a Mercury-val írtak alá).

Immár egy tőkeerős céggel a hátuk mögött jelentették meg bemutatkozó lemezüket, az On Through the Night-ot, és noha az album a brit listák 15. pozíciójáig jutott, sok korai fanatikus fordított hátat a zenekarnak dallamos, kommersz megközelítésük miatt, illetve azért, mert a csapat nyilvánvalóan az amerikai piacot célozta meg. Többet is koncerteztek az Atlanti-óceán másik felén, többek között Pat Travers, Ted Nugent, valamint az AC/DC társaságában.

(Példának okáért az 1980-as Reading fesztiválon történt fellépésük alkalmával a közönség elég drasztikusan fejezte ki nemtetszését a Def Lepparddal szemben, ugyanis sörös dobozokkal és vizelettel teli palackokkal dobálta meg őket. Az incidenst részben a Sounds magazin címlapsztorijára fogták, ugyanis Geoff Barton újságíró A leopárd megváltoztatta foltjait? című cikkében azzal vádolta meg a zenekart, hogy az amerikai piacra árusítja ki önmagát.)

Addigra a banda már felhívta magára Robert John „Mutt” Lange producer figyelmét, így második korongjuk, a High ’n’ Dry vele készült; a szakember aprólékos munkamódszere segített nekik saját, egyedi hangzásuk kialakításában. A nem túl meggyőző eladások ellenére, a Bringin’ on the Heartbreak-re forgatott klipnek köszönhetően (amely az MTV-n sugárzott legelső metal videók egyike) tovább fokozódott népszerűségük a tengerentúlon. Európai és amerikai turnék vártak rájuk: többek között Ozzy Osbourne-nak, illetve a Blackfoot-nak nyitottak.

Harmadik lemezüknek szintén Mutt Lange felügyelete mellett álltak neki, a munkálatokra 1982 januárja és novembere között került sor a Park Gates (Battle, East Sussex), valamint Battery (London) stúdiókban. Zökkenőmentesnek nem feltétlenül nevezhetjük a felvételeket, főleg Pete Willis miatt, a gitáros ugyanis jó barátságban volt a „tintával”, amely erősen rányomta a bélyegét a munkára. Részben már rögzítették a dalokat Willis-szel (ritmusgitár-részei mindegyik nótában hallhatók), azonban a felvételek vége felé közeledve már tarthatatlanná vált a helyzet, így Pete-et túlzott alkoholfogyasztása okán kirúgták a bandából. (Később a Gogmagog, a Nightrun és a Roadhouse soraiban bukkant fel.)

Az eltávolított gitáros helyére Phil Collen (ex-Girl) került, aki néhány szólóval, illetve a Willis által még fel nem vett témákkal járult hozzá a végeredményhez. Az 1983. január 20-án napvilágot látott korong borítója egy élőképet ábrázol, ahogy egy felhőkarcoló legfelső emeletéről láng tör ki, az albumot a kezében tartó néző figyelmét pedig egy célkereszt irányítja a tűzre. (Noha több bolt nem akarta teríteni a lemezt, a zenekar nem változtatta meg a borítót.) Ezenkívül, az eredeti kiadás fotóján Pete Willis az énekes, Joe Elliott mögött látható, míg Phil Collen, mint az együttes új tagja, külön fényképet kapott.

Érdemes megjegyezni, hogy ez az alkotás a maga idejében mennyire eltért a később, még ugyanabban az esztendőben megjelent albumoktól, úgy a hangzás, a produkciós megközelítés, mind a dalok tekintetében. Márpedig a nevezett év roppant erős volt a felhozatal szempontjából, az egyetemes heavy metal mozgalom beindulása ide vezethető vissza. A teljesség igénye nélkül az alábbi albumok jelentek meg 1983-ban: Piece of Mind (Iron Maiden), All for One (Raven), Power Games (Jaguar), Friends of Hell (Witchfinder General), Holy Diver (Dio), Metal Health (Quiet Riot) stb.

Tulajdonképpen a Bringin’ on the Heartbreak már előrevetítette a csapat sikerét, ettől függetlenül nem hiszem, hogy maguk a zenészek annak idején komoly összegekben fogadtak volna a Pyromania átütő sikerére. Az albumon nagyrészt elhagyták a korábbi heavy metal hatásokat, így egy slágeresebb, könnyen emészthető anyag született; a dalokban egy egyéni hangzásvilágú, markáns karakterrel bíró együttes hallható. A korongon éppúgy helyet kaptak a lassú slágerek, mint a keményebb dalok; ez a vokálgazdag, bombasztikus hard rock stílus határozta meg a zenekar későbbi lemezeinek, és a ’80-as évek dallamos rockzenéjének irányvonalát.

A nyitó Rock! Rock! (Till You Drop)-on egyértelműen az AC/DC-vel közös turné hagyta ott a nyomát, a Photograph-ot az amerikai AOR-vonal képviselői, például a Boston és a Journey ihlették, a Stagefright-ból és a Die Hard the Hunter-ből pedig később a Ratt is sokat merített. De ezen a lemezen kapott helyet a Too Late for Love című ballada, a Foolin’, illetve a Rock of Ages (Lange „günther-glieben-glauten-globen” beszámolásával) is. Megjegyzem még, hogy a záró Billy’s Got a Gun basszustémái kísértetiesen hasonlítanak a Black Sabbath Heaven and Hell-jének bőgőrészeire.

Ami pedig a konkrét végeredményt, a fogadtatást illeti, a Pyromania a Billboard 200-as listáján második, az Egyesült Királyságban 18. helyezést érte el, hetente több mint 100 ezer példány kelt el belőle, 1983 végére pedig hatszoros platinalemez lett. Abban az évben az USA-ban csak Michael Jackson Thriller című albumából vásároltak többet az emberek, A Pyromania mára több mint 10 millió példányban kelt el az Egyesült Államokban, így gyémántlemez minősítést kapott.

Az album turnéja Amerikában kezdődött, az együttes ezúttal már hatalmas stadionokban lépett fel. A koncertsorozat 1984 márciusában ért véget San Diegóban, ahol a Jack Murphy stadionban 55 ezer rajongó látta őket. A Pyromania turné világméretűvé dagadt, többek között Bangkokba is eljutottak, és egyben ez volt a turné utolsó állomása.

„Emlékszem, amikor kijött a Pyromania, egy alkalommal találkoztam Phil Lynott-tal, a Thin Lizzy frontemberével – mesélte később Joe Elliott. – Rátette a kezét a vállamra, és azt mondta: ’Hallottam a lemezeteket; ez az oka, hogy feloszlatom a bandát. Nem tudok vele versenyre kelni.’ A legrosszabb gúnyos dicséret volt, amit valaha hallottam. Utólag azt kívántam, bárcsak elég bátor lettem volna ahhoz, hogy a falhoz nyomjam, és azt mondjam neki: ’Akkor csinálj egy jobb lemezt!’ De csak annyit mondtam, hogy ’Óóó!’, és elfutottam.”

A rakétákat a Photograph klipje gyújtotta be, majd a Rock of Ages, a Foolin’, valamint a Too Late for Love sorakoztak fel mellé, ami a sikerlistás számokat illeti. Az album hatása a későbbi dallamos rock vonalra letagadhatatlan: a Dokken, a már említett Ratt, a Europe, a Bon Jovi és még sok másik csapat számára etalon volt ez az alkotás.

Amikor 1984. december 31-én Rick Allen dobos Corvette-jével nem tudott bevenni egy éles kanyart, és az autóbalesetben elveszítette a bal karját, a zenekar tagjai egy emberként álltak ki mellette, megvárva társuk teljes felépülését. Visszatérésüket az 1986-os doningtoni Monsters of Rock fesztiválon ünnepelték, majd egy évvel később jött a még sikeresebb Hysteria album.

Steve Clark 1991. január 8-án bekövetkezett, tragikus halála sem reccsentette meg a karrierjüket, hiszen az Adrenalize elődeihez hasonlóan jól teljesített az eladások tekintetében. Arról azonban már nem tehettek, hogy a ’90-es évek elején a grunge őket is kisöpörte a fősodorból, ettől függetlenül mindig hozták a rájuk jellemző magas minőséget.

Egy biztos: a Pyromania komoly szerepet játszott az egyetemes hard rock/heavy metal megreformálásában, és egyben egy újabb szintre helyezte azt 1983. január 19-én.

A szerző: Dávid László396 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*