Breaker

Vannak előadók, akiknek csupán 15 perc hírnév (vagy még annyi sem) adatott a rock/metal történetében. És az sem világszinten, hanem csupán a saját kontinensükön vagy régiójukban. Sokan lehet, hogy nem is ismerik őket, mások valahogy beléjük botlottak vagy felfigyeltek rájuk. Alapvetően nem játszottak rossz zenét, talán még ki is emelkedtek az átlagból, ugyanakkor nem véletlenül nem jutottak tovább a bemutatkozó lemeznél (vagy az első egy-két demónál).

Ilyen zenekar volt az általam korábban már említett svéd thrash csapat, a Mezzrow vagy a német Breaker is. Utóbbi formáció – amelyet nem szabad összetéveszteni névrokonaival, egy amerikai (Cleveland-i) és egy ugyancsak germán, paderborni csapattal – 1983-ban (két évvel az Accept azonos című albumának megjelenését követően) alakult az észak-rajna-vesztfáliai Siegen-ben, és háromévnyi működés, valamint egyetlen nagylemez után, 1986-ban fel is oszlott (hogy aztán a tagok még ugyanabban az évben létrehozzák az Accuser-t, amely zenekar azóta is létezik).

Az együttest Eberhard Weyel énekes-gitáros, Bertram Kölsch gitáros, Thorsten Feisel basszusgitáros és Volker Borchert dobos alkotta. 1985-ben napvilágot látott albumuk, a Dead Rider hangmérnöke nem kisebb név volt, mint az ugyanabban az évben alakult Mekong Delta főnöke, basszusgitárosa, Ralph „Ralf” Hubert.

Jó kis riffelős, smirglis metal, amit játszanak, egy kissé erőlködős énekhanggal. Időnként van egy elég erős Accept-utánérzésem, például a Shout Out Loud refrénjét kísérő mély gitárdallamnál vagy a Street Fighter-ben, amelynek dallamos gitárbetétje bődületes örömzene; Udo Dirkschneider-ék Balls to the Wall-ja jut eszembe róla, ám mégsem teljesen olyan, annál energiadúsabb.

A lemez hangzása már-már demósan kezdetleges, tompa, de a jó dalokkal együtt éppen ez adja az anyag sármját is. Érdekes, hogy a Breaker néhány számban (Born to Rock, Rapist Killer, Street Fighter) egyfajta speed metalt játszik. A legnagyobb kedvenceim azonban mégsem ezek a dalok, hanem például az albumot nyitó Run for Your Life, amely klisés, ám éppen ezért elsőre jegyezhető refrénnel operál. A szóló is tetszik, a végén a rendhagyó, dallamos kiállással.

Aztán ott van az anyag egyik slágere, a Cold Hearted Woman, amely úgy pörgős rock and roll, hogy közben – hangzásban, keménységben – maximálisan meg tud maradni heavy metal nótának. A basszus ebben és más számokban is az előtérbe tolakodik, amely csak növeli a szerzemények élvezeti értékét.

Szintén a legnagyobb favoritjaim közé tartozik a B oldalt nyitó, pörgős Lucifer’s Dream, illetve az albumot záró, erős középtempós himnusz, a Together We Are Strong, amelyet ugyanaz a refrén- és gitárdallam tesz ellenállhatatlanná.

Minél többször hallgatom, annál jobban tetszik (pedig több mint három évtizede találkoztam vele először), s minthogy a banda utódja, az Accuser soha nem tartozott a kedvenc zenekaraim közé (az idei anyaguk azért elég jól sikerült), a magam részéről nagyon kíváncsi lettem volna a Breaker második albumára. Kár értük, izgalmas színfoltjai voltak a ’80-as évek közepe német heavy metaljának.

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. Volt egy kanadai Breaker is azokban az időkben. Ebben a zenekarban a lemez megjelenése előtt Thomas Kircher basszusgitáros és Frank Thoms gitáros játszottak.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*