Black Sabbath: Never Say Die (1978)

Nem tudok vitatkozni azokkal, akik szerint a birminghami négyes pályafutásának egyik mélypontja a szóban forgó album. Egy olyan mellékvágány, hosszú zsákutca, amelyből Tony Iommi-ék csak énekesük lecserélésével tudtak kikecmeregni.

Hozzám mégis közel áll ez a lemez, mindenekelőtt érzelmileg, ugyanis ez volt az egyik olyan rockalbum, és egyben az egyik első Black Sabbath-anyag, amelyre szert tettem. Korábban már meséltem róla: általános iskolai osztálytársam, barátom édesapjának bakelitgyűjteményében leltem rá erre a korongra, a Sabbath Bloody Sabbath-tal és a We Sold Our Soul for Rock ’n’ Roll válogatásalbummal egyetemben. Ezeken keresztül ismertem és szerettem meg Ozzy-ék muzsikáját, majd a rádióból rövid időn belül a Live Evil koncertlemezt és a Born Again-t is felvettem.

Elég komoly katyvasz volt ez: tradicionális és kísérletező, zeneileg új irányba forduló anyagok, Ozzy, Dio és Ian Gillan éneke… Így aztán nem is igazán volt stabil viszonyítási alapom, egy olyan széles mezsgye, amelyről kijelenthettem volna, hogy „ez a Sabbath muzsikája”.

Furcsa volt a Never Say Die, de tetszett. Mindenekelőtt a címadó nótának és az olyan daloknak köszönhetően, mint a Shock Wave vagy a Swinging the Chain. A maszkot viselő vadászrepülő-pilótákat ábrázoló borító is bejött: szokatlan volt, és különösen másik akkori szerzeményem, a Sabbath Bloody Sabbath démoni grafikájával képezett erős kontrasztot.

Tony Iommi önéletrajzi könyvéből tudható, hogy a Never Say Die készítésének időszakában berobbanó punk-őrület zeneileg elbizonytalanította az együttest, ráadásul a dalok írása közben egy Ozzy három hónapra kiszállt a csapatból (őt egy David Walker nevű arccal igyekeztek pótolni), majd visszakönyörögte magát, így a stúdióba vonuláskor csupán néhány számuk volt kész. Mindezek – a felvétel körülményei (a torontói hideg, a drogok okozta folyamatos bódult tudatállapot) és az anyag készítését övező fejetlenség (napközben írták, este pedig már rögzítették is a nótákat; ehhez képest meglepő, hogy öt teljes hónapot töltöttek a stúdióban) – miatt a gitáros is mostohagyereknek érzi ezt az albumot. „A hangzás olyan élettelenre sikerült, mint a halott kutya pöcse” – nyilatkozta róla Iommi, aki utólag már komoly hibának tartja, hogy zenei producer nélkül dolgoztak.

Tény, hogy a zenekar nyolcadik lemeze, amely egyben az eredeti felállás utolsó közös anyaga is, egy tapogatózó, kísérletező album. Időnként olyan meghökkentő megoldásokkal, hogy talán nem is érdemes „Sabbath-os” füllel hallgatni. Egyáltalán nem jellemző rá az a sötét, sejtelmes és nyomasztó hangulat, mint elődeire, a szövegek sem „ördögiek és pokoliak”, inkább a hétköznapokból merítenek. Ugyanakkor azt gondolom, tíz muzsikusból kilenc összetenné a kezét, ha ilyen zenét ki tudna préselni magából.

Az albumot a lendületes címadó nóta nyitja, amely a Paranoid mellett a ’70-es évek Black Sabbath-jának másik nagy slágere. Érdekes, messze nem dörren meg benne úgy a gitár, mint a korai lemezek dalaiban, Geezer élvezetes basszusfutamai viszont kitűnően hallhatók.

Mindig megdöbbenek azon, hogy a felvételek és koncertek közötti időszakban használhatatlannak tűnő Ozzy a stúdióban és a színpadon mennyire összekapja magát. Természetesen a többiek is ezerrel tolták a cuccot (az alkoholt, a kokaint és minden egyebet), de Iommi szerint az énekes egy teljesen más szinten létezett.

A Johnny Blade a lemezen vendégként szereplő Don Airey szintetizátorfutamaival indul, a dal tempóját egy zakatoló, lüktető dobtéma adja, a végén pedig kifejezetten jó a gitárszóló. A dalt egy finom dob-basszus átvezetés köti össze a Junior Eyes-zal, amelynek még instrumentális eleje a Pink Floyd-ot és a Led Zeppelin-t idézi.

A lemez A oldalát záró Hard Road több mint hatperces hosszúsága ellenére egy elég egyszerű dal, az első és egyben utolsó olyan Black Sabbath-nóta, amelyben Iommi énekel, pontosabban vokálozik.

Máig imádom a Shock Wave kezdőriffjét, ahogy a szám lendületet vesz, viszont az itt felhangzó vokál nagyon nem „metalos”, még csak a rock műfajába illőnek sem mondanám (ugyanez igaz a Swinging the Chain kórusára is).

Az Air Dance-ben a banda a jazz-zel kacérkodik: Bill Ward inkább cineket, mint tamokat üt, a nóta közepére pedig lágy gitár-zongora betét került. Az Over to You kissé vontatott dal, de még ez is belefér, azonban az ezt követő Breakout-ot nyugodtan nevezhetjük a Sabbath pályafutása abszolút mélypontjának. Az instrumentális szerzeményben fúvósok viszik a prímet: kusza dallamaik improvizatív-experimentális módon hálózzák be a dalt. Ki mondaná meg erről a számról (ha nem tudná), hogy az Iron Man, a Children of the Grave és a többi durvulat megalkotóit hallja?

Ez a nóta az albumot záró Swinging the Chain-nel ér össze, azon dalok egyikével, amelyet a zenekar még Dave Walker-rel írt. Ám miután Ozzy nem volt hajlandó elénekelni egy „idegen” szövegét, Bill Ward állt be a mikrofon mögé (aki már az előző album It’s Alright című szerzeményében is megcsillogtatta ilyen irányú képességeit), a sorokat azonban ő is átírta. Azon már meg sem lepődünk, hogy a dalban szájharmonika is megszólal, hiszen az már a csapat bemutatkozó albumán is szerephez jutott.

Szóval egy ilyen produkció után tényleg érdemes volt leülni, és kitalálni, hogy merre tovább. Rémes belegondolni, hogy ha minden marad a régiben, még ilyenebb albumok jöttek volna, nem pedig a Heaven and Hell, a Mob Rules és a Headless Cross.

A Van Halen-nel közös turnén

A lemezt bemutató turnéra Geezer-ék a Van Halen-t vitték magukkal előzenekarnak. Nem igazán volt szerencsés választás, a sikeréhes, dinamikus fiatal amerikai csapat után ugyanis kifejezetten fáradtnak, fantáziátlannak tűnt a színpadon az akkor 30 éves muzsikusokból álló birminghami kvartett. A koncertsorozat londoni, Hammersmith Odeon-beli fellépését filmre is vették, ez a produkció később az ugyancsak Never Say Die címet viselő DVD-n látott napvilágot.

A turné utolsó koncertjére 1978. december 11-én, az Egyesült Államok-beli Albuquerque-ben került sor. Első közös korszakukat lezárandó, itt lépett utoljára színpadra Ozzy a Black Sabbath énekeseként. A következő évben ugyan még együtt álltak neki az új anyagnak, de az énekes olyan mértékben ki volt ütve, hogy semmi érdeklődést nem mutatott a közös munka iránt, és a frissen született témákat sem volt hajlandó elénekelni. Így aztán – elsősorban kiadójuk, a Warner nyomására – Iommi meghozta a döntést, amit az Osbourne-hoz legközelebb álló bandatag, Bill Ward közölt az érintettel 1979. április 27-én. Egy korszak ért véget ezekkel a mondatokkal…

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*