The Accüsed – 2. rész

A kedvenc The Accüsed-anyagom azonban mégsem a More Fun than an Open Casket Funeral!, hanem az egy évvel későbbi Martha Splatterhead’s Maddest Stories Ever Told. Itt is elég vegyes a felhozatal: vicces témák és kapkodós kétpercesek váltják egymást, összességében fogyasztható a muzsika, ugyanakkor a másfél tucat dalból nálam mindössze öt került be a „hosszabb időre megőrzendő” feliratú fiókba.

Micsoda véletlen: elsőként itt is a hatodik nótára kaptam fel a fejem, ami egy 1971-es Ten Years After-szerzemény igen egyedi átirata. Az alapmotívum csak a néhány másodperces elandalodások alkalmával ismerhető fel benne, egyébként ez is zihál, mar, mint általában Niemeyer-ék dalai. A szám gyerekénekkel, finom akusztikus gitárral indul, majd jön az acsarkodó ének és a kaotikus gitárhangzás.

A Maddest Story Ever Told egy rövid, komolytalan szörnyűség, a Scared of the Dark az előtte elhangzó intróval viszont kifejezetten jó szám, a lemez egyik csúcspontja. Ugyanígy pluszpont jár a Losing Your Mind-ért és a Lights Out punkos lendületéért, a személyes kedvencem viszont egy meglehetősen rendhagyó nóta, a Hearse. Az alcíme szerint egy tradicionális gyerekdalt hallunk, a nóta viszont arról szól, milyen lesz, amikor meghalsz: felfalnak a férgek, amelyek ki-be mászkálnak a testedben. A saját történetem ezzel a dallal kapcsolatban az, hogy a főiskolán írtam és előadtunk egy kalózos színdarabot, amiben a matrózok erre a zenére pucolták a fedélzetet.

Úgy tűnt, a csapat munkája végre kezd beérni: míg bemutatkozó albumukat még saját kiadójuk, a Condar gondozta, a következő lemez újra-megjelentetését az Earache vállalta, a More Fun… és a Martha Splatterhead’s… viszont már a Combat Records égisze alatt látott napvilágot. Ráadásul ekkor, 1988-89 táján hozta össze őket a sors a jó nevű hangmérnök-producer Jack Endino-val, aki a soron következő három anyag elkészítésének idejére ült be náluk a keverőpult mögé.

Az 1989-es Hymns for the Deranged EP különlegességét az adja, hogy míg az A oldalán friss nóták (plusz a már említett Barracuda) hallhatók, amelyeket a csapat új felállása játszott fel, a B oldalra feldolgozások kerültek, amelyeket viszont a korábbi tagság jegyez, s amelyek – nálam – leginkább a hallgathatatlan kategóriába tartoznak. Az új szerzemények közül a Tapping the Vein-t emelném ki, amelyet a soron következő nagylemezre is átemeltek, s amely innentől repertoárjuk megkerülhetetlen darabja lett.

Az 1990-es Grinning like an Undertaker-en már nem Dana Accused, hanem egy új arc, Josh Snider dobol. Az anyag mind hangzásában, mind a dalstruktúrák tekintetében érettebb anyag, mint elődei. Egyrészt jobban, teltebben, kevésbé zörgősen szól, másrészt viszont – sajnos – visszatérést jelent a debütalbum egysíkúbb, kevesebb zenei és nyelvi humort alkalmazó világához. A lemezen hallható muzsika már tipikus thrash/crossover, egyre inkább belesimul az irányzat fősodrába. (A dalok hossza is érezhetően nyúlik, hiszen a nagyjából azonos játékidejű albumokra évről évre egyre kevesebb szám kerül fel.)

A korong emlékezetes tételei közé mindenekelőtt a The Corpse Walks-ot sorolnám, amelynek második fele már-már Motörhead-es hangzású/hangulatú. Az M Is for Martha is pörgős dal, ütős dob-basszus ritmussal. Az instrumentális Room 144 kifejezetten jó nóta, akárcsak a The Who-feldolgozás, a Boris, the Spider, amelyben ismét visszaköszön a csapat korábbi játékossága: a dörmögő hangú refrén vinnyogó vokállal váltakozik.

Az 1991-es, hétszámos Straight Razor EP-ről a – számomra – két végletet emelném ki: a Down & Out egy funky-s, rappelős, meglehetősen műfajidegen darab, a Lynyrd Skynyrd Saturday Night Special-jének feldolgozása viszont kifejezetten jól sikerült, különösen a végén hallható pörgetés emeli el a számot az átlagtól.

Végezetül az egy évvel későbbi Splatter Rock-on sikerült átrágnom magam. A két szélsőség itt a kifejezetten gázos Greenwood House of Medicine/Don’t You Have a Woman, amelynek rappelése semmilyen átfedést nem mutat a keményebb műfajokkal, illetve az albumot záró Living, Dying, Living/In a Zombie World, amelynek zúzós riffje viszont nagyon is mutatja, hogy honnan jött, és melyik klubban van a helye ennek a némileg utat tévesztett csapatnak.

Az eddigi utolsó, 2009-es albumuk

Az úttévesztést, elbizonytalanodást az 1992-es feloszlás is jelezte. Egy csapat magabiztosságát fű alatt nyilván az is aláássa, ha gyakorlatilag kétlemezenként új kiadót kell keresnie magának. Márpedig ez is hullámvasút volt a javából: a „dicsőséges” Combat Records-os évek után a Straight Razor-t és a Splatter Rock-t ot a Seattle-i illetőségű, hip-hop és punk bandákra szakosodott Nastymix kiadó vállalta be. Újraindulásukhoz a Nuclear Blast biztosította a hátszelet, de rá következő albumukat már újra egy kisebb cég, a Southern Lord jelentette meg.

A The Accüsed máig underground státuszban maradt, holott a zenekar a crossover thrash egyik úttörőjének tekinthető. Nálam mindenesetre annyival előrébb léptek, hogy már két kazettaoldalnyi számot hallgatok tőlük szívesen.

És tessék: “máig” koncerteznek, még Európában is
A szerző: Coly464 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*