Sepultura – Barba Negra Music Club, 2018. február 25.

Először és utoljára (egészen most vasárnapig) 1991 júniusában láttam az akkoriban pályája zenitje felé tartó Sepultura-t a PeCsa szabadtéri színpadán. A Derrick Green énekes nevével fémjelzett új korszak nem ragadott magával, s csupán tavaly, a Machine Messiah albumnak köszönhetően váltam a jelenlegi felállás rajongójává. A 2017-es Rockmaratonra macerás lett volna csak miattuk leruccannom, így kifejezetten örültem budapesti koncertjük hírének.

Talán már írtam korábban: csak azért, mert kipengetem egy belépőjegy árát, nem feltétlenül érzem szükségét, hogy számomra ismeretlen előzenekarok programját is végignézzem. Így volt ez most is: nekem ez az este kizárólag a Sepultura-ról szólt. A német Obscura koncertjének végére érkeztem meg a színpad elé, addigira már lement a két amerikai csapat, a Fit For An Autopsy és a Goatwhore programja. Miután sikerült lehorgonyoznom a második sorban, Andreas Kisser-rel szemben állva volt szerencsém végigélvezni a parádés koncertet.

Merthogy ötcsillagos buliban volt részünk, köszönet érte a szervezőknek, a közönségnek és mindenekelőtt a zenekarnak. A hangzás gyakorlatilag tökéletes volt (legalábbis ott, ahol én álltam), a fénytechnika varázslatos, és a program sem csúszott: a brazilok műsora pontban fél 10-kor kezdődött, és 11-kor ért véget.

Mint említettem, a Sepultura-val való kapcsolatomat három korszakra tudom bontani (a Cavalera-éra, a Machine Messiah album, illetve ami köztük volt); ez bő három évtizedet és 14 albumot jelent. Nem tudom, egy ekkora életműből össze lehet-e állítani egy tökéletes, minden rajongó igényét kielégítő setlist-et, hiszen van, aki az egyik időszak anyagait szereti jobban, más pedig a másikat. Kisser-ék azért megpróbálkoztak vele: az első két – nagy – korszak a legjobb dalaival képviseltette magát, az új lemezről pedig hat nóta is helyet kapott a programban.

Egy hangulatos intró után máris robbant az első adrenalinbomba, méghozzá az I Am the Enemy képében, amelyet egy lélegzetvételnyi szünet után kedvenc új nótám, a Phantom Self követett. Utóbbi dal az arab vonósok nélkül is bejött (ki más is kompenzálta volna a hiányukat, mint Andreas, még több gitárral?).

A „régi” szerzemények, így a Territory és a Desperate Cry is vad ovációt váltottak ki és vad testmozgásra ösztönözték a közönség kemény magját, és mindez fordítva is működött: a hallgatóság lelkesedése, aktivitása a telt ház hiányát is feledtetni tudta az est főszereplőivel. Akik láthatóan élvezték a muzsikálást: intenzív színpadi jelenlétük, erőtől duzzadó produkciójuk közben is mosolyogtak. Örömzenéltek.

A gitáros emlékeztette a nézőket, hogy a testépítő-külsejű, Against-feliratú pólót viselő énekes éppen két évtizede (az Against album óta) tagja a csapatnak. Azt már csak én teszem hozzá, hogy ha „vissza is sírjuk” Max Cavalerát, ne feledjük, hogy a csúcstartót a Sepu frontemberi posztján már jó ideje Derrick Green-nek hívják.

A vokalista egyébként le sem tagadhatná punk/hardcore-gyökereit: öltözéke, mozdulatai is azt a műfajt idézték, ezzel együtt tökéletes megtestesítője a Sepultura zenéjében rejlő vad energiáknak. Paulo Jr., mint holmi Fundin fia Balin, kissé öregurasan, ám csillogó szemekkel, egyre hosszabb törp-szakálla fölött mindentudóan somolyogva tolta a basszust a többiek alá.

Andreas Kisser fölényes magabiztossággal, ugyanakkor szimpatikus közvetlenséggel vezényelte le csapata vasárnap esti produkcióját. Vicces volt látni, hogy amikor stábjuk fotósa lőtt néhány jól időzített képet a zenekarról, pontosabban Kisser-ről, a zenész a fotó kedvéért, egy-egy pillanatra gitárhősi pozitúrákba merevedett.

Eloy Casagrande pedig szimplán egy isten, minimum hatkarú földöntúli teremtmény, aki elképesztően pörgeti a ritmusokat. Külön élmény a játékát nézni, hallgatni, óriási pluszt ad a Sepu muzsikájához. Ami egyébként az egygitáros felállás ellenére is többnyire kellően tömör, súlyos, köszönhetően a vastag basszus-alapnak és a sűrű dobjátéknak.

Ami engem a legkevésbé hozott lázba, az a koncert pörgős középrésze, az Against-Choke-Boycott hármasa volt, amelyeket követően kifejezetten jólesett a Machine Messiah és az instrumentális Iceberg Dances lazulása.

Utána viszont már én is végképp elvesztettem a kontrollt (már amennyire fényképezőgéppel a kézben el lehet): Inner Self, Refuse/Resist, Arise – a legnagyobb klasszikusok következtek, a ráadásban pedig a Ratamahatta és a Roots Bloody Roots törzsi rituáléja tette fel az i-re a pontot, az estre a koronát.

Ha úgy érezzük, túl hamar vége lett a műsornak, akkor a csapat vagy tényleg keveset játszott, vagy nézőként annyira magába szippantott bennünket az élmény, hogy szimplán elveszítettük az időérzékünket. Ha jól számoltam, 18 dal hangzott el, úgyhogy az utóbbi eset állhat fenn, vagyis hogy ez alkalommal is egy óriási buliban volt részünk.

Még most is a koncert nótái mennek a fejemben…

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*