Moonspell: Night Eternal (2008)

A rockzene útjai ma már kifürkészhetetlenek. Egymásba lógnak a műfajok, az egyik áthatja a másikat, összekeverednek egymással, és kis szerencsével új, életerős műfajokat hoznak a világra. Ezek az új műfajok aztán saját, friss karakterüket dobják bele a közösbe, amiből kedvére csemegézhet majd a következő generáció. Végtelen a lánc.

Manapság egyre ritkábban találkozni egyetlen megjelöléssel beskatulyázható zenekarral. Maguk a zenészek is ódzkodnak a lehorgonyzástól, nem kedvelik a címkéket, elszabotálják a választ. „Ez metál, ahogy mi képzeljük.” Sok helyütt akkora már a műfaji gubanc, hogy ennél jobb megjelölés el sem képzelhető.

A metálzene fekete báránya, a black metál a felbukkanása utáni évekre jellemző, önként magára vállalt és soha véget nem érőnek tűnő marginális népszerűség sötét verméből csak úgy volt képes kiemelkedni, és széles körben is elismertséget kivívni magának, hogy életet adó magvait a kor szellemének megfelelően széthintette a rockzene szinte teljes spektrumán, hogy valahol majd más formákban éljen tovább az, ami addig észak zord szikláin kívül nemigen tudott hiteles lenni.

Így történhetett meg az, hogy a rendszerbe bekerült vírus egyik mutációja Európa déli részén bukkant fel, és ennek mintegy szövődményeként Portugáliában, 1989-ben megalakult egy zenekar, amely a feltűnően death/black metálos hangzású Morbid God névre keresztelte magát. Ezzel megtörtént a beoltás. 1992-re ugyan Moonspell-re változtatták a nevüket, ám az északi hordákra jellemző harcias pózok és kiolvashatatlan logók megmaradtak. A hamarosan, Anno Satanae címen kiadott demójuknak pedig már a címe is magáért beszélt. Első lemezük borítójának hóban acsarkodó farkasai is mintha még a ködös skandináv erdők világából kóboroltak volna le a déli síkságokra.

A leginkább a black metálra emlékeztető zenei panelekhez azonban nem ragaszkodtak hosszú távon: évről évre, lemezről lemezre egyre nagyobbra nőtt közöttük a szabad tér, tágasabb lett a hely, amit aztán a Moonspell saját zenei világával töltött fel. És így kirajzolódott egy csak rájuk jellemző új zenei mintázat, amelyben a black metál már csak távoli, elmosódott kontúros formaként jelenik meg, és ad alapot mindannak, amit ma Moonspell-ként ismerünk és szeretünk. Amit viszont máig stabilan megőriztek a black metál vérvonalából, az az okkultizmus és a mágia iránti, elkötelezett rajongásuk.

Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a Wikipédia már inkább „gothic metal” zenekarként hivatkozik rájuk, bár ez a címke minden igazságtartalma ellenére is leszűkítő és némileg félrevezető. A „gothic” jelző itt nyilvánvalóan nem a zenei elemekre utal, mint inkább a világnézetre, a mentalitásra, a szöveg- és témavilágra, amely az okkultizmus és a miszticizmus homályzónájából hasítja ki magának a neki tetsző elemeket, és játszik velük amolyan metálos játékot.

Talán első pillantásra nem nyilvánvaló, de nagy hatással volt rájuk a Fields of the Nephilim sötétbarna tónusú zenéje. Az egykor szebb napokat is megélt MTV Headbangers Ball című műsorában Fernando Ribeiro énekes egy vele készült interjúban a Moonchild című FOTN számot kérte, mint egyik nagy kedvencét, majd közvetlenül utána leadták az akkor éppen frissen kijött Opium című klipjüket, és a kettő közötti párhuzam egészen nyilvánvaló volt. Ribeiro fazonja és némileg az énekhangja, valamint a Moonspell koncepciója és szövegvilága is Carl McCoy komor szellemét idézte (és idézi ma is).

Semmi kétség, hogy mindkettő ugyanannak a mély kútnak a zavaros vizéből meríti saját életadó energiáit. A Moonspell és a Fields of the Nephilim is ugyanazokat a koncentrikus köröket karcolja a múlt század első évtizedeiben Aleister Crowley által megfogalmazott (és szerinte helyesen „Magik”-nak nevezett) valóságértelmezésnek az origója köré. A jelen írás tárgyául kiszemelt és 2008-ban megjelent Night Eternal lemezük címét akár Crowley vagy McCoy is adhatta volna.

Mit is lehet még elmondani erről a lemezről, amit megjelenése óta ne említett volna már valaki? Egy nagy erejű, tiszteletreméltó és – megkockáztatom – tökéletes albumról van ugyanis szó, amely egy egyébként is komoly zenei életművel rendelkező zenekar egyik csúcsteljesítménye. A Night Eternal egy tekintélyt parancsoló monstrum, elsöprő erővel rád zúduló energiaadag, egy csaknem teljes órán át tartó apokaliptikus révület. Egy percnyi üresjárat sincs. A jó számokat ugyanolyan jók követik, vagy még jobbak. Emlékezetes mind, vagy a főtéma vagy a refrén vagy egyszerűen csak valami olyasmi miatt, amit úgy nevezhetnénk, hogy tehetség.

Nem vacakolnak sokat, és nem is játszanak kis tétekben. Már a lemezt indító első szám (At Tragic Heights) felvezetőjében szorgos angyali kezek tépik fel a világvégét ránk szabadító, megmásíthatatlan isteni rendelet tekercseinek pecsétjeit, nyakunkba zúdítva ezáltal a csillagokat és a hegyeket, a sáskákat és a holtakat, hogy aztán majd vérvörös színben pompázó folyók vize mossa tisztára a világot. Ezt a sűrű helyzetet Ribeiro-ék sűrű zenével kísérik. Hajszálnyi rés sem nyílik a dob-basszus-gitár-ének falanxon: vagy együtt, vagy külön-külön, de mindegyik hangsávban folyamatosan zúdul felénk az égiek haragja.

Kitérés ez elől és pillanatnyi szusszanás leginkább csak a számok közötti, pár másodperces hézagokban remélhető, mert egyébként a Night Eternal gránittal borított gőzmozdonyként száguld át rajtunk, fojtogató fekete füstje eltakarja előlünk a napot, és vastag rétegben ülepszik ránk az angyalok őrlő malmainak permetelő mocska. Ennek a képzeletbeli, pokoli vonatnak a büfékocsijában azért mégis csak vár ránk pár percnyi látszólagos ellazulás, itt szolgálják fel ugyanis a Scorpion Flowers című tételt, amelyben a The Gathering-ből jól ismert Anneke van Giersbergen mennyei hangja fűszerezi az egyébként itt líraibb összetevőkből (is) kotyvasztott fekete levest.

A Moonspell mágia és okkultizmus iránti elkötelezett rajongása szinte tapintható. A hozzáértő ihletettség, amivel a lemez minden tételét megkomponálták és hangszerelték, arra utal, hogy Ribeiro-ék valamilyen alkufélében lehetnek a sötétséggel, mert az a könnyedség, amivel ezt az albumot megalkották és előadják, ritka vendég még a legmagasabb szinten jegyzett zenekaroknál is.

Nincs kiemelkedő tétel a lemezen, maga az album kiemelkedő. Az igazán akadékoskodni vágyók persze keresgélhetnek benne hibákat, de előrebocsátom, nehéz dolguk lesz. Nem könnyű fogást találni a Night Eternal-on. Akinek kedves ez a műfaj, tudja, miről beszélek.

Most, a cikk írásakor újra meghallgattam, és immár sokadjára is ugyanazt érzem: annyira egyben van az egész, hogy képtelenség bármit is kiemelni belőle, ami figyelemreméltóbb lenne a többinél. Minden a helyén van: nem előrébb, nem hátrébb, jók az arányok, tapos és simogat, de leginkább sarokba szorít. Részekből áll, de egységként kell kezelni. Nem konceptalbum, de akár az is lehetne. A Seth Siro Anton által készített borító pedig már tényleg csak a hab a tortán.

Felesleges tovább agitálnom mellette, aki még nem hallotta, hallgasson bele, és győződjön meg róla a saját fülével, hogy igazam van-e. Mert ez a lemez önmagáért beszél.

A szerző: Bársony Péter24 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

5 hozzászólás

  1. Péter lemezismertetői zseniálisak. Szerintem az is kedvet kap megismerkedni az említett albummal, aki amúgy nem szereti az adott zenei közeget.

  2. Igazából szigorúan csak szubjektív ismertetőket szoktam írni azokról a lemezekről amik számomra fontosak és nagy hatással voltak rám, és ezzel mintegy kedvet akarok csinálni a meghallgatásukra azoknak, akik talán nem ismerik őket. Elhúzom a mézesmadzagot azok orra előtt akik olvassák az írásaimat, és remélem, hogy ők is átérzik majd a lemez hallgatása közben mindazt amit én itt megpróbálok szavakkal közvetíteni. Rossz albumokról nem is tervezem hogy írok, mert nem érdemlik meg. Csak a jó dolgokra kell koncentrálni,

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*