Metallica: …And Justice for All (1988)

Nos, akkor most belecsapok a lecsóba, és egy olyan albumról emlékezem meg, amelyet a heavy metal történelem egyik legkimagaslóbb műveként emlegetünk. Tudom, sok embernél a harmadik lemezig tartott a Metallica, sőt, olyan véleményt is hallottam, hogy csak az első lemez az igazi, de ha megnézünk bármiféle statisztikai elemzést, vagy csak szimplán végzünk egy átfogó közvélemény-kutatást, ez az album igenis előkelő helyet foglal el a zenekar életművében.

Nekem óriási kedvencem az …And Justice for All, csak hajszállal előzi meg a Master of Puppets. Amikor metal-rajongóvá váltam a ’80-as évek vége felé, még nem igazán tudtam, honnan lehet informálódni együttesekről, lemezekről. Megvettem a Master-t – mert valaki ajánlotta –, ami csak több hallgatás után talált utat hozzám, de közben szerintem már meg is jelent a Justice, ám jó ideig nem értesültem a hírről. Egyszer csak megtudtam, hogy van friss korong, és egyből rohantam édesanyámhoz. „Anyu, anyu, kérek szépen 300 Ft-ot, megjelent az új Metallica, MUSZÁJ AZONNAL megvennem műsoros kazettán!” Akkoriban zsebpénzből „éltem meg”. Anyám fejcsóválva engedett kérésemnek, és hamarosan meg is lett az áhított album.

Az album, ami innentől végigkísérte az életemet. Bármikor elő tudom venni meghallgatni, számomra egyszerűen megunhatatlan, időtálló mestermunka. Hosszú ideig kis sem vettem a magnómból, állandóan a negyedik lemez szólt. Majd jött az újabb hír, hogy a One című számhoz elkészítette a zenekar az első videoklipjét, amit kiadtak videokazettán – amelyen két verzió is helyet kapott. Na, ez is kell. Megint irány anyu, és kérleltem, hogy hadd vegyem meg. Sajnos, ezúttal nem találtam megértő fülekre, mert azt mondta, hogy nagyon drága egy műsoros videokazi (ami igaz is volt), erre nem tud pénzt adni. Pedig annyira ráizgultam, hogy tisztán emlékszem, egymás után kétszer is azt álmodtam, hogy megvettem magamnak.

Ki ne tudná, hogy mi történt Cliff Burton-nel 1986 szeptemberében? Burton halála óriási veszteség volt a fémzene társadalmának, a Master of Puppets kiadása után már hatalmas elismerésben részesült személyisége, zenei tudása és kreatív dalszerzői képessége révén. Akkoriban rengeteg interjú készült Ulrich-ékkal Cliff-fel kapcsolatosan; miként élték meg az elvesztését, milyen hatással volt rájuk a basszeros, merre indultak el ezután, etc., etc. De még manapság is előkerül ez a kérdéssor.

Amikor a beszélgetésekben szóba került Cliff neve, nem hagyták figyelmen kívül azt a tényt, hogy ő volt a zenei agy, a zenei ízlése neki volt a legtágabb, és ő rendelkezett muzikális képzettséggel a bandán belül, ami szép lassan a többiekre is hatást gyakorolt. Nem véletlenül szerezte meg Kirk Hammett a későbbiekben a dzsessz mester-gitáros címet.

Cliff Burton (RIP)

Miután összeszedte magát a zenekar, és megtalálták Cliff utódját Jason Newsted személyében, próba gyanánt gyorsan rögzítették a The $5.98 E.P.: Garage Days Re-Revisited feldolgozásalbumot, majd nekiálltak az …And Justice for All nagylemeznek. Szerintem az album megírása és felvétele alatt végigkísérte a tagokat Cliff szellemisége, egyértelműen bizonyítani akartak neki. Én úgy vélem, ez teljes mértékben sikerült is a Metallica-nak, de egy-két dolgot nem lehet a sutba vágni.

Ez pedig Jason szerepe a zenekarban, a basszusgitár jelenléte az albumon, valamint maga a lemez hangzása. Szintén az interjúkból kiderült, hogy Newsted sosem tudott teljes mértékben beilleszkedni a Metallica-ba – Hetfield-ék is elismerték, hogy nem segítettek neki ebben, de Jason is többször említést tett erről a távozása után. Én azt mondom, ez még az elején érthető is volt, mert egy ilyen nagyszerű zenész barátot elveszíteni nagyon kemény dolog, de a későbbiekben már illett volna egyenlő bánásmódban részesíteni az új basszusgitárost.

Az, mondjuk, nem annyira elfogadható, hogy a bőgőből szinte semmit nem hallani, és a keverésen is lehetett volna bütykölni, hogy ne ilyen szárazon szóljon a lemez, de ezek számomra jelentéktelenné váltak, mert maguk a nóták olyan magas szinten pörögnek, hogy el tudok ezektől a hibáktól vonatkoztatni. Inkább sajnálom Jasonic-ot. Nagyon vicces, a neten fellelhető az …And Justice for Jason, amelyben rá van keverve a dalokra basszusgitár. Hát, valahogy így lett volna az igazi.

A zenekarra mindig is jellemző volt az új zenei elemek beépítése, sosem elégedtek meg a bevált formulákkal. Az elsők között voltak, akik a thrash metal-ban harmóniákat, dallamos témákat használtak, de a nótaszerkesztésekben is előszeretettel húztak meglepőt. Az …And Justice for All albummal felülírtak minden addigi kódexet, még csak hasonlót sem készített soha senki.

A nagylemezre a komplex dalszerkezet, a rengeteg váltás, az elképesztő mennyiségű témahalmozás a jellemző, de mindehhez olyan gitárharmóniák, verzék, refrének sorakoznak fel, hogy szó sincs öncélúságról, az összes tényezőt egy nagy kerek egészbe olvasztották Ulrich-ék. Minden dalnak más arculata van, távolról sem hasonlít egyik sem a másikra, mégis mindegyik nóta tipikus Metallica, ráadásul a játékidővel sem spóroltak, mert a legrövidebb dal is 5 perc 13 mp. Mondjuk, sokan azt is hibának róják fel, hogy túl hosszúak a számok –még Kirk Hammett is ezt vallotta –, de én pozitívumként veszem, mert kedvelem a hosszú tételeket, ha nem fulladnak unalomba. És ebben az esetben szó nincs ilyesmiről.

Ahogy elkezdődik a Blackened dal, már libabőrös vagyok. Nagyon tetszik, ahogy bekúszik a gitár, majd olyan duruzsoló-riffelős jelleget ölt, ami nem csak ebben, hanem az összes szerzeményben megismerszik, ez a gitárhangzás a védjegye lett ennek a lemeznek. Lars Ulrich előtt le a kalappal, mert zseniális dobtémákkal operál, egyszerre húzós és technikás a játéka.

A főcímdal kezdő gitártémája kitörölhetetlenül rögzült a fejemben, iszonyú jól eltalálták a dallamot, ráadásul a nóta közepén visszatér torzított gitárral pengetve. Maga a dal szerintem a legkomplexebb, amit valaha írtak, szinte már a dzsessz határát súrolja.

Az Eye of the Beholder pattogós, szaggatott verzével tör magának utat, a refrén alatt viszont visszafogottabb ritmikájú. Természetesen ebben a nótában sincs kevés kiállás és tempóváltás.

Ha megkérdeznénk a Metallica-rajongókat, hogy melyik a kedvenc daluk a zenekartól, a One egészen biztos az élmezőnyben végezne. Amikor először végigment a kazetta, a szám tátva maradt, annyira megigézett a One.

Akkoriban sokkal kevésbé ismerték el a metal zenét azok, akiktől távol állt a műfaj, állandóan hallgattam a negatívumokat az ilyen személyektől, de a One-t szívesen az orruk alá dörgöltem volna, hogy márpedig ez a zene, barátom! Hallgasd csak meg, ahogy a lágy gitárbevezetőből szép fokozatosan építkezik a dal, a refrénre már egy kicsit szigorúbb a téma, de még visszatér a dallam-orientált betét. Majd egyre durvább lesz a nóta, ám végig nagyon zenei. Ezt kapd ki, öregem, a diszkózenében nem tudnak ilyet! Egy váltással beindul a „Darkness imprisoning me…” zúzás, amely sorok után egy hatalmas örömzenélésbe csap a zenekar. Elképesztő tekerést mutat be Hammett és Hetfield, de Ulrich sem teketóriázik, püföli a cájgot keményen. A One mondanivalója is zseniális, hihetetlen jó témát választottak a minden érzékszervét elveszítő katona esetével. De a szövegekre még visszatérek.

A The Shortest Straw-val indul a „B” oldal. Ez is egy tempósabb nóta, amely nem nélkülözi a ritmusváltásokat. A Harvester of Sorrow (tréfásan csak házmesterként ismerjük) komótos, döngölős tempójával villog, ebben a dalban egyértelműen doom hatások is vannak. A lemez végére maradt három szám, amelyek – szerintem – nem tartoznak a legnépszerűbb Metallica nóták közé, de nekem mindennél többet jelentenek.

A The Frayed Ends of Sanity egy tuti thrash esszencia, ami a műfaj minden szépségét megmutatja. Hetfield elég szigorúra veszi az éneket, és emellé kiváló riffek, valamint technikás szólók sorjáznak. Nagyon csípem ezt a dalt.

Miután belefájdult a nyakunk a headbangelésbe, tarthatunk egy hosszabb szünetet, ugyanis majdnem 10 perc Cliff-ről szól a To Live Is To Die képében, mivel ennek az instrumentális nótának társzerzője volt az elhunyt basszusgitáros. Ez az album leglágyabb tétele, szenzációs harmóniákkal van tele, de ha kell, a keménység is előkerül. Ezzel a dallal sem tudok betelni. A végén van egy négysoros szöveg, amelynek utolsó mondta felkerült a basszeros sírkövére.

„When a man lies he murders some part of the world
These are the pale deaths which men miscall their lives
All this I cannot bear to witness any longer
Cannot the kingdom of salvation take me home.”

Csak egy szó illik ide: gyönyörű. Na, jó, még egy: zseniális.

És a legvégére maradt egy nagyon személyes nóta, a Dyers Eve. Aki eddig hiányolta az igazán zúzós témákat erről az albumról, most megkaphatja. Vissza a gyökerekhez, durva, agresszív thrash metal támadás, ahol a nyakficam garantált. James beleadja minden elfojtott dühét az énekbe. Említettem, hogy személyes a szöveg. A nóta Hetfield szüleiről szól, akik egy olyan keresztény felekezethez tartoztak, akik elutasították az orvostudományt, mivel szerintük isten döntése, hogy felépül-e az ember vagy meghal, ha beteg lesz. Állítólag emiatt hunyt el James édesanyja.

Már a Ride the Lightning albumra is rendkívül intelligens szövegek születtek, az …And Justice for All-lal pedig meg is koronázták addigi teljesítményüket. Érdemes beleásnia magát az embernek, mert nagyon elgondolkodtató témákat feszegetnek Hetfield-ék.

Szerintem a zenekar „megijedt” ettől a lemeztől, mert azzal az indokkal nem játszottak jó pár számot sok éven keresztül, hogy túl bonyolult ezeket élőben előadni. Én úgy vélem, attól félt a banda, hogy koncerteken nem lesz vevő a közönség a komplexitásra, hanem inkább az egyszerűbb dalokra gerjednek a rajongók. Idővel aztán rájöttek, hogy mekkora albumot készítettek 1988-ban, amivel még saját maguknak is meglepetést okoztak.

Nekem rögtön leesett a tantusz, és azóta sem tudom a földről felvenni.

A cikk szerzője: Zozzie320 további cikk
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

1 Comment

  1. Az milyen már,hogy egy banda tag szándékosan lekeverteti a bass sávokat!?Állítólag, Lars adta ezt az instrukciót a keverősnek…nóómális Maagit! Szerencse hogy még így is élvezhető a lemez!De furcsa… pont az ideális lemez hangzásról írom a következő cikkem …

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*