Kozák György – 1. rész

Dávid László: Gyuri, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjú-felkérést. Mi a véleményed a felületünkről? Milyen gyakran látogatod, olvasod az oldalunkat?

Kozák György: Én köszönöm a megkeresést és a lehetőséget! Nagyon örültem, amikor a Rattle Inc. megjelent a Facebook-on, hiszen anno a fanzine összes számát birtokoltam. Mindennap rá szoktam nézni, és elég sokat hozzá is szólok.

D. L.: Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

K. Gy.: 43 éves vagyok, párkapcsolatban élek egy vidéki kisvárosban, és van egy 13 éves fiam.11 éves korom óta gitározom, a mai napig több zenekar tagja vagyok. Ja, és mivel finnyás kisgyerek voltam, valahogy úgy alakult, hogy soha nem próbáltam ki se az alkoholt, se a dohányzást, és úgy néz ki, hogy ez már így is marad. 🙂

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban? Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?

K. Gy.: A nővérem 9 évvel idősebb nálam, így neki már korán volt magnója, lemezjátszója, és mint az akkori tinédzserek, vette fel a rádióból a zenéket, járt koncertekre, én pedig hallgattam, amit ő. Egyébként a mai napig szívesen hallgatom az ABBA-t, a Boney M.-et vagy az Alphaville-t, zenészként ma már jobban belelátok a dolgokba; egy csomó akkori popdalnak elég komoly hangszerelése volt, legalábbis a mostaniakhoz képest. Olyan 9-10 évesen kezdtem a rock/metal zenék felé vonzódni. Edda, Nagy Ferós Bikini, de hallgattam az akkori magyar punkcsapatokat is, aztán jött a Pokolgép, az Ossian és a létező összes demó, amit csak be tudtam szerezni.

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van-e kedvenc irányzatod vagy mindenevő vagy?

K. Gy.: A Helloween volt az, ami nagyon betalált nálam. Akkoriban még voltak általános iskolai őrsök, és mivel a fiú őrsben, ami a Gyalogkakukk névre hallgatott, én voltam a zászlóvivő, felvetettem, hogy legyünk inkább Helloween őrs. 🙂 Úgyhogy tök menő zászlónk lett, anyukám megvarrta a Helloween-logós zászlót, a rúd végére pedig tűztünk egy kisebb tököt. Mivel a ma ismert, barázdált sárga tök még nem nagyon volt kapható, egy szürke dísztök lett az áldozat. 🙂

Szóval Helloween, Stormwitch, Scorpions stb., nálam inkább a dallamosabb vonal volt a kezdet, de szerintem nagyjából mindenki így indul. Érdekes módon az azóta kedvenc thrash/death/black zenekaroktól rettegtem. 🙂 A ’80-as évek közepén volt a nagy VHS-másolós korszak, 10 évesen titokban néztük otthon a horrorokat, összevissza szartuk magunkat tőlük, és bennem ezek a filmek és a zenék közé fejben egyenlőségjel került, de aztán szépen elkezdtem hallgatni a durvább zenéket is. Sőt, a legelső zenekaros pulóveremet (Kreator: Endless Pain) anyukám vette a Hunky-Punkyban.

Ami nagyon megmaradt abból a korból, hogy ha kinyitjuk a Scorpions World Wide Live dupla bakelitjét, ott a belső fotó egy zenekarról hátulról fotózott kép; el voltam ájulva tőle. Ennyi ember egy koncerten, nekem egyszer el kell jutnom egy ilyenre.

Igazából mindenevő vagyok, mondjuk, a blues-os dolgokat annyira nem csipázom, de mindenben lehet jót találni. Nagy felfedezésem volt ’96 körül az Amorphis, talán lehet is mondani, hogy „AZ ALBUM” számomra az Amorphis Elegy című lemeze. Az egy hibátlan, 10 pontos anyag, egyszerűen nincs gyenge pontja. Láttam őket Pasival és Tomival is, nagy kedvenceim.

Az első két Rhapsody-lemez is emlékezetes, mert bár előttük is sokan próbálkoztak ilyen-olyan komolyzenei fúziókkal (például a Therion is nagyon jó, de az komorabb muzsika), ők voltak az elsők, akik a szimfonikus és a metal zene olyan szimbiózisát hozták létre, amely egyedülálló, és amelyet azóta is sokan másolnak. Sokak számára giccses is a zenéjük, én viszont nagyon szeretem, elsősorban a korai albumokat.

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől kiráz a hideg, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

K. Gy.: A nagyon szélsőséges zenékkel, amelyekben semmi fogódzó nincs, nem tudok mit kezdeni.

D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora kollekcióval rendelkezel? Melyek a gyűjteményed legféltettebb kincsei?

K. Gy.: Én is kazettákkal kezdtem, az évek alatt több száz gyűlt össze, aztán a CD-korszak beköszöntével eladogattam őket, mostanra olyan száz darab maradt belőlük. Amit lehet, megszerzek CD-n, a ritkaságokat, demókat pedig digitalizálom. Vannak ritkaságaim, amelyek már nem kaphatók, maximum használtan. Shape CD-k – Dissection, In Flames stb. – ezek, ahogy nézem, elég szép pénzekért mennek manapság. A Tormentor különböző kiadású anyagaihoz is borsos áron lehet hozzájutni, tőlük szinte minden megvan.

D. L.: Esetleg a fanzine-eket is olvastad, gyűjtötted?

K. Gy.: Természetesen. Amikor a haverokkal „beszerzőkörútra” vagy koncertekre jártunk, amit lehetett, megvettem. EZL, Panic, Metal Attack/Rattle Inc, Metal Mirror stb. A Feszültség valamelyik 1992-es számában még interjú is készült velem, akkori zenekarom, a Daily Horror News demója kapcsán.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal fénykora?

K. Gy.: Ez egyértelmű. Üvöltöttük a játszótéren, hogy „Totális metáááál!!!” 12 éves voltam, amikor megjelent az első Pokolgép-lemez, és mivel Dorogon volt a lemezgyár, mindenhez hamarabb hozzájutottunk, úgyhogy mire megjelent, mi már rongyosra hallgattuk. 🙂

Elég későn lett kábeltévénk, de néhány ismerősnél már volt Sky és Super Channel csatorna, ők vették fel orrba-szájba a klipeket. Elájultunk az Anthrax Gung-Ho-jának koncertklipjétől, arra érdemes rákeresni: a végén már többen vannak a színpadon, mint lent; nem hittük el, amit láttunk. Ezeket a videókazettákat elraktam emlékbe. Egyszer pedig egy ismerősöm beállított a Szent Grállal: eredeti gyári kazettán megszerezte a Metallica Cliff ’Em All-ját. Oké, hogy volt videómagnónk, de kellett még egy, hogy másolni lehessen. Hülyék is voltunk hozzá, de aztán nagy nehezen átmásoltuk, majd még ezerszer, mert mindenkinek kellett belőle. 🙂

D. L.: Milyen volt a ’80-as években Magyarországon metalosnak lenni?

K. Gy.: Az öltözködésből, úgy érzem, soha nem származott hátrányom, bár a farmerdzsekinél, jelvényeknél, feliratos pólónál és pulóvernél messzebbre nem merészkedtem. Később aztán szépen „befeketedtem”. 🙂 16-18 évesen körülbelül 60 kiló és 190 cm magas voltam, a seggemig ért a hajam, ami szintén fekete volt. Azóta is emlegeti az egyik zenésztársam, aki akkoriban nem ismert, hogy a képek alapján azt gondolta rólam, hogy egy sátánista állat vagyok. 🙂

Politikával pedig egyszerűen nem foglalkoztunk. Ha nehezebben is, de szép lassan mindent meg lehetett szerezni. Persze volt, amit borzalmasan drágán, de mindig volt valaki a családból, aki időnként járt kint Ausztriában, Németországban, és akkor hozták a lemezeket, a kazettákat, a Metal Hammert stb. Nagyon vártuk a különböző városi vásárokat, mert akkor mindig volt egy-két kazettaárus, aki kínálta a hamis műsoros kazettákat, ott is lehetett kincseket találni.

D. L.: Honnan tudtátok beszerezni az aktuális kiadványokat? Hogyan jutottatok friss információkhoz?

K. Gy.: A helyi művháznak volt rockklubja, ott is ment a cserebere, sőt körülbelül negyedévente voltak koncertek is, így ’88-’90 között a Dance, a Classica és a Tormentor is tiszteletét tette nálunk, tehát akikről a Metallica Hungaricában olvastunk, azokat élőben is láthattuk. Az állami lemezbolton kívül volt néhány maszek is, iskola után sokszor mentünk csemegézni. Emlékszem, amikor megalakult az Artisjus, és megpróbálta képviselni az addig igen lazán kezelt szerzői jogokat, felszólították ezeket az üzleteket, hogy tüntessék el a zárjegy nélküli kazettáikat, különben rommá lesznek bírságolva. Na, ekkor jött el a mi időnk! 50-100 forintokért lehetett hozzájutni a hamis kazettákhoz, vettük is őket zsákszámra. 🙂

D. L.: Milyennek láttad „belülről”, és hogyan jellemeznéd a ’80-as évek magyar metal helyzetét? Voltak olyan zenekaraink, amelyek megütötték a nyugati csapatok színvonalát?

K. Gy.: Rengeteg olyan csapat volt, amelyik megérdemelte volna, hogy hivatalos lemeze legyen, és ebből az ország is jócskán profitálhatott volna. Milyen jó lett volna, ha a demókról ismert dalokat stúdiófelvételen hallgathattunk volna… Nagy igazságtalanság, hogy nem így történt. Undertaking, Beyond, Barbed Wire, Tormentor, Slogan és még sorolhatnánk azoknak a csapatoknak a nevét, amelyeknek lehetőséget kellett volna adni.

D. L.: Amennyiben a politikai helyzet nem lett volna annyira szigorú, szerinted néhány együttesünk külföldön is ért volna el sikereket?

K. Gy.: Ott van Csihar Attila, aki manapság komoly tényező az extrém zenék világában. A Tormentor Anno Domini-jét a megjelenésekor simán oda lehetett volna tenni a külföldi zenekarok anyagai mellé. ’89-’90 körül a zenekarommal játszottunk előttük, a színpadon is teljesen meggyőzőek voltak. Vagy ott volt az Undertaking, akiket bármikor bedobhattak volna egy Slayer-turné előzenekarának, szerintem kapkodtak volna utánuk a kinti kiadók.

D. L.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma/életérzés? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják a múltjukat?

K. Gy.: Sok ismerősöm van, aki megmosolyog, hogy „még mindig itt tartok”. Én a mai napig hallgatom a régi kedvenceimet, és persze figyelem az új zenéket. Ráadásul több csapatban is játszom, az akusztikus rock-feldolgozásoktól a punkon át a metálig mindent, tehát ez már az életem végéig elkísér. Persze az embernek idővel tágul az érdeklődési köre, de azért általában a gitár-alapú zenéket keresem.

D. L.: Tudsz/tudtál azonosulni a szövegekkel? Egyáltalán foglalkozol/foglalkoztál a dalok mondanivalójával?

K. Gy.: Mivel dalszövegeket is írok, így természetesen érdekelnek mások gondolatai. Itthon és külföldön is vannak nagyon jó dalszövegek. A hétköznapokban még mindig sokan tartják úgy, hogy a metál egyenlő a csimbókos hajú, alkoholista primitívséggel, holott nagyon nem így van. Régen, ha valamelyik szöveg nagyon izgatott, képes voltam órákig szótárazni; manapság a net miatt ez jóval egyszerűbb lett, ráadásul idővel azért ragadt rám annyi angol, hogy nagyjából képben vagyok, hacsak nem valami iszonyú akcentussal énekelnek. 🙂 A Carcass-nak vannak jó szövegei, például, hogy hogyan kell a megnyúzott ember csontjaiból enyvet főzni. 🙂

D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

K. Gy.: Általában munkába menet-jövet, telefonon hallgatok zenét. Nem hangulatfüggő, hogy mi szól éppen. Ha most megnéznénk a telefonom SD-kártyáját, ezek a zenék vannak rajta: Vintersorg – Jordpulls, Barbed Wire – Immemorial, Amberian Dawn – River of Tuoni, Sepultura – Beneath the Remains, Iron Maiden – Somewhere in Time, Annihilator – Live in Masters of Rock 2009. Ha koncertre megyek, januárban például Kreator-re, előtte rá szoktam keresni a turnén játszott setlist-ekre, hogy mi várható, és ráhangolódásként azt szoktam hallgatni.

D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

K. Gy.: Huszonéves koromban meg tudtam engedni magamnak, hogy 1-2 havonta elmenjek egy-egy nagyobb külföldi zenekar koncertjére. Egy idő után már ismerősként üdvözöltük egymást néhány emberrel, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna. Ha névről nem is, de arcról ismerősök lettek. Számtalan haverom van, akit a zene vagy a zenélés kapcsán ismertem meg, tehát létezik összetartó erő, nem is kicsi.

(holnap folytatjuk/fejezzük be)

A szerző: Dávid László475 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*