In Flames: Whoracle (1997)

Úgy emlékszem, az ezredforduló környékén ezzel az albummal ismertem meg Anders Fridén-éket, és bár később elődjét, a The Jester Race-t is beszereztem, illetve onnantól egészen a 2006-os Come Clarity-ig követtem figyelemmel a pályafutásukat, máig a Whoracle-t tartom a kedvenc In Flames-lemezemnek. Hiába, az első találkozás és a sötétzöld-égő narancssárga borító varázsa…

Mint azt már korábban is említettem, nem igazán merültem el a death metal, azon belül pedig a skandináv melodikus vonal bugyraiban; és hiába a halálfémes címke, nyilván ez a lemez sem nevezhető az irányzat tipikus képviselőjének: ahhoz túl melodikus, túl változatos, túl mainstream. Talán ők voltak az első olyan csapat, amelyiknél szemet hunytam a hörgős ének felett, hiszen a gitárdallamok bőven kárpótoltak ezért a „hiányosságért”.

A göteborgi kvintettnél kezdetben elég érdekesen alakult a hangszerek elosztása. Az énekesi pozíció tiszta sor: a Mikael Stanne-t váltó Anders Fridén hangját első ízben a már említett The Jester Race-en halottuk, és olyannyira bevált, hogy a mai napig ő a csapat frontembere. Johann Larsson az In Flames első három albumán bőgőzött, a hangszert a Colony-n vette át tőle Peter Iwers. A Whoracle-re ritmusgitárossá avanzsált Glenn Ljungström az első két lemezen még a szólókért volt felelős; az 1997-es anyagon szólógitáros Jesper Strömblad viszont a debütalbumon még dobolt (és szintetizátoron játszott), és utána úgy válthatott pengetős hangszerre, hogy a The Jester Race-en bemutatkozó Björn Gelotte vette át tőle a dobverőket (aki – mivel szépen tartotta a ritmust, jutalmul – a stúdióban egy-két gitárszólót is elnyomhatott). A komolytalankodást félretéve, a Whoracle-t a Fridén-Strömblad-Ljungström-Larsson-Gelotte ötös játszotta lemezre, vagyis ugyanaz a felállás, amelyik a The Jester Race-t is jegyzi.

Az album felvételeire, akárcsak az előző két alkalommal, most is a göteborgi Fredman stúdióban, Fredrik Nordström irányítása alatt került sor. A zenészek keze alól ezúttal egy konceptlemez került ki, amelynek dalai a Föld múltját, jelenlegi állapotát és lehetséges jövőjét mesélik el. A szövegek érdekessége, hogy azokat Anders Fridén svédül vetette papírra, majd a Dark Tranquillity zenekar gitárosa, Niklas Sundin fordította angolra. Az anyag címe a „whore” (szajha) és az „oracle” (jós, jósda) összevonásával született meg.

Ha az általam legütősebbnek, legélvezetesebbnek tartott dalkezdeteket kellene rangsorolnom, az ezt az albumot nyitó Jotun komoly dobogóesélyes lenne. A dallam fülbemászó, plusz a katartikus headbangelést sem lehet megúszni. A nóta egyetlen rövid lélegzetvétel után Food for the Gods-ban folytatódik, amit a korong leggyorsabb tempója vezet fel.

A Gyroscope-ban az akusztikus elandalodás és a keménység ad egymásnak randevút. A Jotun után a másik nagy kedvencem a több dallamos témával operáló, instrumentális Dialogue with the Stars. Az anyag egyébként is a gitárosok teljesítményével vesz le a lábamról: a The Hive-ban klasszikus ízeket érzek, a Jester Script Transfigured az akusztikus lírai részek és a síró hathúros kettősével vadássza a hatást, az Episode 666-ben pedig a csilingelő gitárhangokat ismét csak klasszikus dallamívek követik.

Az utolsó előtti nóta ismét egy telitalálat, a Depeche Mode Everything Counts című dalának átdolgozása, amelyet jómagam előbb ismertem, mint az eredetit. Ennek a számnak az elhalkulásából nő ki az instrumentális címadó szerzemény, amelyben egy Ulrika Netterdahl nevű hölgy háttérvokálozik (akinek ezen az egy vendégszereplésen kívül semmi nyomát nem találtam az interneten), s amely hangulatos lezárása az albumnak.

Az anyag megjelenését követően a ritmusgitáros Glenn Ljungström és a bőgős Johann Larsson is távozott a zenekarból. Utóbbit Peter Iwers váltotta, Björn Gelotte végleg letette dobverőket, és gitárt akasztott a nyakába, a helyére pedig Daniel Svensson ült be. És ezzel együtt is volt az In Flames klasszikus felállása, amely aztán Jesper Strömblad 2010-es kiválásáig együtt is maradt, és olyan kiváló alkotásokat adott a világnak, mint az 1999-es Colony, az ezredfordulón megjelent Clayman vagy a két évvel későbbi Reroute to Remain.

Nálam leginkább még a 2000-es korong ér a Whoracle nyomába, az In Flames életművéből azonban mindig is jelen cikkem tárgya fog a legközelebb állni a szívemhez.

„This is episode six six six
Destination chaos…”

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*