Holy Terror

Voltak/vannak olyan thrash zenekarok, akiknek, annak ellenére, hogy jó zenét játszottak, nem sikerült az igazi áttörés, így egy idő után feloszlottak, vagy – kisebb-nagyobb hullámvölgyeket megélve – a mai napig ott vegetálnak az A liga kiesőzónájában. Számos másik formáció mellett ide sorolom a Violence-t, a Forbidden-t, a Mortal Sin-t, a Defiance-t, a Mordred-et, a Vendetta-t, valamint jelen cikkem tárgyát, a Holy Terror-t is.

Utóbbi együttes számára valószínűleg inkább némi hátszelet, nem pedig hátrányt jelentett, hogy az Agent Steel első albumán, az 1985-ös Sceptics Apocalypse-en már bizonyított, ám onnan John Cyriis-szal való nézetkülönbségei miatt távozó Kurt Colfelt alapította.

Kurt Colfelt/Kilfelt

Elsőként nem kisebb nevet sikerült megnyernie új csapatához, mint a Dark Angel-ből ugyancsak frissen dobbantott dobost, Jack Schwarz-ot, aki azonban csupán a Holy Terror első, 1986-os demóján ütötte a bőröket, a két nagylemezen Joe Mitchell játéka hallható. A többi muzsikus – az énekes Keith Deen, a másodgitáros Mike Alvord (ex-Black Widow) és a bőgős Floyd Flanary (ex-Thrust) – viszont végig, egészen az 1989-es feloszlásig Kilfelt-tel maradtak.

Nem elírás: a gitáros az Agent Steel-lel való szakításakor hátrahagyta eredeti vezetéknevét, volt zenekara egyik dalát, saját szerzeményét, a Back to Reign-t viszont magával vitte, amely aztán a Holy Terror második albumán kisebb újrafazonírozást követően, Debt of Pain címmel látott napvilágot.

Az együttes nevét („holy terror”) az amerikai szlengben a problémás gyerekekre használják, Kilfelt-ék indulása azonban nem nevezhető különösebben problémásnak: miután leigazolta őket az Under One Flag kiadó (a londoni székhelyű Music for Nations leányvállalata), már 1987-ben megjelent a csapat bemutatkozó nagylemeze, a Terror and Submission.

Az anyag nálam (is) egyfajta mostohagyerekként húzódott meg Bay Area nagyjainak debütáló albumai árnyékában. Csak mostanában feldeztem fel értékeit, és azt kell mondanom, hogy egy nagyon jó, ütős alkotás. A zenében a thrash erőteljesen keveredik a speed metal-lal, a lassabb tételekben pedig a klasszikus heavy metal stílusjegyei is visszaköszönnek.

A hangzás – talán a keverésnek köszönhetően – valamivel magasabb, vékonyabb, mint amit a San Francisco-i pályatársaktól megszoktunk. A gitáros Mike Alvord sok évvel később úgy nyilatkozott (Dávid Laci kollégánknak), hogy a Terror and Submission hangzását túlságosan is letisztultnak, polírozottnak tartja, aminek többek között az az oka, hogy a hangmérnök, Ross Stein korábban sosem dolgozott még heavy metal csapatokkal.

Ezzel együtt szerintem semmi panaszunk nem lehet a dalokra, igazából nem is nagyon tudok gyenge pillanatot említeni. Remek ikergitáros megoldásokat, dallamos betéteket hallunk, miközben ezerrel teker a csapat; az első pihenőt az ötödikként elhangzó Guardians of the Netherworld-del engedélyezik maguknak és a hallgatónak.

Keith Deen hangja, stílusa, azt gondolom, egyedülálló volt a műfajban: a kellő agresszivitás mellett tudott magasabban, dallamosabban is szárnyalni, legfőbb jellegzetessége pedig a sorvégek elnyújtása volt. Szűk háromnegyed órás műsorukra az albumot záró Alpha Omega – The Bringer of Balance-szel tették fel a koronát: a nóta utolsó részének gitárparádéja egyszerűen ellenállhatatlan sodrású.

Egy évvel később jött a folytatás, a Mind Wars album; Mike Alvord szerint ez testesíti meg igazán a Holy Terror tagjainak elképzeléseit. Az anyag jobban szól, mint elődje, ugyanakkor kevésbé lendületesen kezd, inkább a végére gyorsul fel. Nem is annyira dallamos, kevésbé fogós dalok találhatók rajta, mint a Terror…-on. Oké, jók a riffek, jó zene, de az első lemez nekem valahogy jobban bejön, jobban megfog. (Talán mert régebb óta ismerem, többet hallgattam, mint ezt az anyagot?)

Tetszik, ahogy a The Immoral Wasteland riffelése alatt, mögött végig ott bujkál a basszus. Érdekes kompozíció az A Fool’s Gold/Terminal Humor/Mind Wars egymáshoz tapasztott hármasa; az egyperces középső tételben ismét csak a négyhúros hangszeré a főszerep. Az album egyik legjobb dala a Damned by Judges, amelybe olyan későn lép be az ének, hogy már-már instrumentálisnak gondolnánk, és persze itt is a riffelés viszi el a pálmát.

Az utolsó három nóta (Do unto Others, No Resurrection, Christian Resistance) előtt viszont egy kicsit értetlenül állok. Egy kissé kapkodós, gyors, felejthető dalok; mintha valamivel ki kellett volna tölteni a játékidőt, és volt három nóta elfekvőben, amelyek addig sehová nem passzoltak… Talán az ihletnek, a kreatív ötleteknek a hiányát is mutatja, hogy az anyag játékideje a 40 percet sem éri el, három perccel rövidebb, mint elődje.

Mike Alvord és Kurt Kilfelt a kétezres években

Valami tényleg nem volt rendben a csapat háza táján, hiszen a Mind Wars megjelenését követően előbb Alvord, majd Deen is búcsút intett társainak, ami nagyjából a zenekar végét is jelentette. 1989 után a Los Angeles-ben alakult csapat megmaradt tagjai Seattle-be tették át székhelyüket, ahol egy rövid ideig még Holy Terror-ként működtek, majd nevüket Shark Chum-ra változtatták, és punk rock-ot kezdtek játszani.

Kilfelt a rá következő években a drogokkal is megküzdött, és úgy tűnik, csatát nyert ellenük, mert 2005 táján, Washington-ban újraélesztette a bandát, ám abban a felállásban a régiek közül – rajta kívül – már csak a dobos Joe Mitchell vett részt. Állítólag gőzerővel írták az új dalokat, ám azok végül nem jelentek meg, a csapat pedig három évvel később végleg lehúzta a rolót.

Colfelt a The Load Levelers frontembereként

Rá néhány évre, 2012-ben az énekes Keith Deen 56 éves korában, rákban elhunyt. „Keith-szel együtt belőlem is meghalt egy darab” – reagált az énekes távozásának hírére Kilfelt, akinek 1998 óta van egy The Load Levelers nevű, surf rock-ot, punk rock-ot játszó zenekara, ahol – már újra Colfelt néven – a gitározás mellett énekel is, 2012-ben pedig csatlakozott a Midnight Idöls nevű heavy metal bandához. A többiek közül leginkább Mike Alvord további pályafutását ismerjük, aki 2014 óta egy Mindwars nevű formációban játszik.

A Holy Terror-ra visszatérve: kár értük, tehetségük, tudásuk alapján még jó pár nagyszerű lemezzel örvendeztethettek volna meg bennünket. Érdekes lett volna például meghallgatni, hogyan szól a kétezres években Kurt Kilfelt csapata.

A szerző: Coly625 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. Mindwars: Do Unto Others (2018, Dissonance Productions) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*