Grave Digger: Heavy Metal Breakdown (1984)

Talán előbb a Witch Hunter albumból kaptam – baráti csatornákon keresztül – egy néhány számos ízelítőt, mielőtt felvettem volna a rádióból a csapat bemutatkozó lemezét (ahol jó szokás szerint lefordították magyarra a dalok címét, így lett a Headbanging Man-ből Fejbeverő ember).

A Grave Digger – ha csak a német zenekarokat nézzük – gyakorlatilag egyszerre lépett be az életembe az akkor már nagymenőnek számító Accept-tel, a szegecses-bőrszerkós Running Wild-dal, a Walls of Jericho-val támadó Helloween-nel, a Walpurgis-éjre készülő Stormwitch-csel, a Rulin’ the Earth-szel nagyot dobó Steeler-rel, vagy az ugyancsak harapós kedvében lévő Living Death-szel. Fajsúlyos, meghatározó albumok születtek azokban az években (1984-85-ben), szándékosan nem használom a „kultikus” jelzőt, ám tény, hogy jórészt ezek a zenekarok indítottak el az úton, és legnagyobb slágereik máig annak az évtizednek az eszenciáját jelentik számomra.

Igaz ez az 1980 novemberében indult Grave Digger-re is, amelyet az énekes Chris Boltendahl és Peter Masson gitáros alakítottak. Bemutatkozó lemezük megjelenése előtt két demón (Demo – 1982, Born Again – 1983) és a Rock from Hell – German Metal Attack válogatásalbumon mutatták meg oroszlánkörmeiket (utóbbi játékidején többek között a Railway-vel és a Running Wild-dal osztoztak). A Born Again-re állt össze az a felállás – az alapítók mellett Willi Lackmann basszusgitáros (R.I.P. 2013) és Albert Eckardt dobos –, akik aztán az első nagylemezt és az azt követő EP-t is jegyezték.

A kezdetek kezdetén: Boltendahl és Masson

A Heavy Metal Breakdown egy nyers hangzású, ugyanakkor letisztult anyag; a berlini Music Lab stúdióban rögzített dalok – a zenészek mellett – mindenekelőtt Harris Johns hangmérnöki teljesítményét dicsérik. Egy nagyon jó kis gitársound-ot, egyedi megszólalást sikerült kikeverni, amely vastag, ugyanakkor karcos, horzsoló is. A muzsika, amit hallunk, kő-egyszerű heavy metal: riff-központú, ám technikásnak nem mondanám, Masson a legritkább esetben brillírozik, Boltendahl hangja sem számít etalonnak a műfajban, mégis vannak benne énekdallamok. Nálam különösen a középtempós, zakatolós nóták ütnek, mint például a címadó tétel, a We Wanna Rock You vagy a Tyrant. Alapvetően ez az a zene, amire azt mondják, hogy „12 egy tucat”, valami miatt mégis bejön, sőt akkori és mai füllel hallgatva is kiemelkedik a ’80-as évek közepének mezőnyéből.

A bő 36 perces anyagot két gyors nóta (Headbanging Man, Heart Attack) foglalja keretbe. A Back from the War és a Legion of the Lost a kezdeti lassúzást követően, az első másfél perc után gyorsul fel, a Yesterday viszont végig megmarad férfiasan lírai szerzeménynek, amivel a csapat hagyományt teremtett, hiszen a második albumon a Love Is a Game, míg a War Games-en a Love Is Breaking My Heart tölti be ugyanezt a szerepet. A Yesterday egyébként andalító volta ellenére is a Grave Digger első korszakának egyik emblematikus szerzeménye: a billentyűs futamokat a vendégmuzsikus Dietmar Dillhardt-nak köszönhetjük, ráadásul itt hangzik el a lemez talán legjobb gitárszólója is.

Kedvenc dalom az albumról egyértelműen a B oldalt indító We Wanna Rock You: erő, dinamika, mindent elsöprő lendület jellemzi, még csak véletlenül sem hagynám le egy, a ’80-as évek legjobb heavy metal nótáit csokorba gyűjtő válogatásról. A már ugyancsak említett Legion of the Lost-ban Masson a saját ritmusozására szólózik, ami még teltebb hangzást, kerekebb élményt eredményez.

A bemutatkozó lemezen hallható felállás, a kép jobb szélén Willi Lackmann (R.I.P.)

A Tyrant-nak leginkább a dalkezdő riffelése jön be; a 2000 Light Years from Home nem tartozik a favoritjaim közé, abból a szempontból viszont különleges, hogy egy 1967-es Rolling Stones-nóta feldolgozása. (Te tudtad? Én nem.) Most viszont meghallgattam az eredetit (Their Satanic Majesties Request album): hát, még csak véletlenül sem jutna eszembe egyikről a másik, annyira más a hangzás, a két változat zenei világa.

A Heavy Metal Breakdown október 20-án jelent meg, szűk másfél hónap múlva, december első napján egy háromszámos EP, a Shoot Her Down! követte, amelynek érdekessége, hogy két új nóta (a címadó és a Storming the Brain) mellett a We Wanna Rock You egy gyorsabb változata is helyet kapott rajta. Egy kicsit kapkodós lett, nekem a nagylemezes tempó jobban bejön.

Ezt követően a bőgős Willi Lackmann elhagyta társait, a zenekar trióként szerepelt az 1985-ös Metal Attack Vol. I. válogatásalbumon, a basszusrészeket Boltendahl és Masson játszotta fel. A csapat dicséretére legyen mondva, hogy míg a Helloween, a Running Wild és a Celtic Frost nagylemezes, illetve EP-s nótákat adott be a közösbe, a Grave Digger két addig meg nem jelent dalával (Shine On, Tears of Blood) tette a gyűjtők számára vonzó anyaggá a lemezt.

Az együttes még mindig trió felállásban futott neki második albuma, az 1985-ös Witch Hunter felvételeinek. Kvartetté csupán két dal erejéig bővültek: a Love Is a Game-ben és az Alice Cooper-feldolgozás School’s Out-ban René „T. Bone” Teichgräber bőgőjátéka hallható. A csapat felállása a harmadik albumra, C.F. Brank érkezésével vált teljessé.

A csapat 1985-ben, már C. F. Brank-kel

Vagy a lemezbolti műsoros kazettáról maradt le az addig megszokott vastag hangzás, vagy egyébként is kevesebb volt benne a kakaó, mint elődeiben, mindenesetre az 1986-os War Games egyfajta visszaesés, hanyatlás jeleit mutatta. Kevesebb volt az ütős nóta, több a kísérletezés, ami egyfajta alkotói koncepcióváltozást is előrevetített.

A Grave Digger gyakorlatilag az azt követő öt évre felfüggesztette működését, nevüket előbb Digger-re, majd Hawaii-ra változtatták, és egy jóval kommerszebb irányba, egy lágyabb, dallamosabb hangzás felé indultak el, amelynek gyümölcse az 1986-os Stronger than Ever album (Digger) és az 1989-es Bottles and Four Coconuts demó (Hawaii) lett. A gitáros Peter Masson azonban ehhez már nem adta a nevét, a helyére Uwe Lulis került, akivel aztán Boltendahl egészen az ezredfordulóig dolgozott együtt.

A dobos Eckhardt pedig a Digger-lemez megjelenését követően dobbantott, így már akkor is egyedül az énekes maradt meg hírmondónak a klasszikus felállásból. (Érdekes, hogy a többi muzsikus – Masson, Lackmann, Eckhardt – további pályafutásával kapcsolatban gyakorlatilag semmi információt nem találni, mintha a Grave Digger-rel együtt a zeneiparból is kiszálltak volna.)

Boltendahl később elismerte, a váltás egyetlen indoka az volt, hogy több pénzt keressenek, ám ez nem jött be: az új anyagokat a közönség nem igazán fogadta el, így az énekes „kénytelen volt” visszatérni a gyökerekhez. És onnan, az 1993-as The Reaper albummal indult el a csapat második sikerkorszaka, remek anyagokkal, konceptlemezekkel, amelyek máig a germán metal élmezőnyében tartják az észak-rajna-vesztfáliai sírásókat.

A szerző: Coly602 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*