Jim Martin: Milk and Blood (1997)

Hatalmas, sötét hajkorona, harcsabajusz, kecske- és pofaszakáll, Gibson Flying V gitár, valamint az elmaradhatatlan piros keretes szemüveg – a legtöbben így emlékszünk a Faith No More emblematikus gitárosára, az 1961-es születésű James Blanco-ra, művésznevén Big Jim Martin-ra (a barátainak egyszerűen csak Fatso).

A muzsikus 1983-ban csatlakozott az akkor már négy éve létező Faith No More-hoz, amelynek első négy albumán hallható a játéka. (Jim ezt megelőzően egy Vicious Hatred nevű thrash csapatban pengetett, illetve a Spastik Children nevű hobbizenekarban a teljes Metallica-tagsággal játszhatott együtt, akik közül Cliff Burton az iskolatársa és közeli barátja volt.)

A Faith No More sokak szerint a The Real Thing-gel ért fel a csúcsra, legalábbis zeneileg. Ezen az albumon a leginkább meghatározó Martin gitárjátéka: vastag riffjei döntően hozzájárultak az anyag hangzásához, a lemez egyedi arculatához. Míg Mike Patton a dallamokat, Billy Gould a funky-s ízt, Roddy Bottum a lágyságot, Mike Bordin pedig a feszességet adta a csapatnak, a súly, a keménység mindenekelőtt Jim Martin-nak volt köszönhető. Az ebben az írásban terítékre kerülő szólóalbumát hallgatva egyértelműen kiderül, mit adott ő a Faith No More zenéjéhez.

Az Angel Dust-tal egy új irányba indult el a zenekar. A gitárról az énekre tevődött át a fókusz, amit Fatso – érthető módon – nem tudott teljes mellszélességgel támogatni. Társai utólagos visszaemlékezései szerint kreativitása összezsugorodott, nem bombázta ötletekkel társait, a próbateremben és a felvételek során is döcögősen haladt vele a munka.

Jim a Faith No More tagjaként

Így aztán, bő egy évvel az Angel Dust megjelenését követően, 1993 őszén társai – faxon – kirúgták gitárosukat. Kapcsoltuk már ezt megelőzően sem volt csomómentes: a zenekar a Boo-Yaa T.R.I.B.E. nevű rapcsapattal, de Jim nélkül vette fel a Judgment Night filmzenealbumra az Another Body Murdered című nótát, Martin „cserébe” a Bill and Ted’s Bogus Journey (Bill és Ted haláli túrája) című film zeneanyagának az elkészítéséhez nem kérte társai segítségét.

Mielőtt belevágott volna rövidéletű szólókarrierjébe, Big Jim csatlakozott a Voodoocult nevű formációhoz, ami – balszerencsés módon – éppen érkezése előtt szűnt meg szupergroup-nak lenni. A csapat bemutatkozó albumán, az 1994-es Jesus Killing Machine-en ugyanis olyan gigászok játszottak, mint Chuck Schuldiner, Waldemar Sorychta, Mille Petrozza és Dave Lombardo; a zenekar nevét viselő, második lemezen azonban – az énekes Phillip Boa mellett – jószerével Martin volt a legnagyobb név.

Új korszak, új külső

Jim szólóprojektje kezdetben a The Behemoth nevet viselte, így jelentetett meg egy kétszámos kislemezt (The Behemoth – 1996), amelynek később mindkét dala felkerült a Milk and Blood-ra. Ám miután Martin megtudta, hogy Lengyelországban már létezik egy Behemoth nevű death metal csapat, zenekarát egyszerűen a saját nevére vette.

Az éppen 30 évvel ezelőtt megjelent anyag a gitáros első és egyben utolsó szólóalbuma. Sajnálom, mert kellemes, ígéretes muzsikát rejt. Martin nemcsak penget, hanem énekel is a lemezen, a háttérvokálokért pedig a régi haver, James Hetfield felel. Ezek után talán már nem is olyan érdekes, hogy a basszusgitárost Brent Weeks-nek, a dobost pedig Joe Cabral-nak hívják (nem is nagyon találtam később a nyomukat a metal ösvényein).

Martin a 2000-es években

A korong egy jó kis riffelős nótával, a Disco Dust-tal indul. Ez az egyik kedvencem: elég erős FNM-mellékíze van (The Real Thing, természetesen), annyi különbséggel, hogy Jim jóval szikárabban énekel, mint Patton, másrészt nincs benne billentyűs hangszer, amitől a zene sűrűbb, sötétebb, mint Martin egykori együttesének muzsikája. Különösen ennél a dalnál ugrik be egy másik viszonyítási pont is: mintha egy félig lecsupaszított, hosszabb ideje diétán élő White Zombie-t hallanánk. Ez utóbbi párhuzamot erősíti az album címe (vesd össze Rob-ék Astro Creep: 2000 című albumának záró tételével, a Blood, Milk and Sky-jal), valamint az egyes számok előtt-mögött használt hangminták is.

A Fear-ben főszereplőnk furcsa rikoltásokat hallat. A Loser egy része laza, a Faith No More King For a Day… című albumának szellősebb pillanatait idézi, a folytatás azonban Jimi Hendrix-esen hasít. A Barsoap Hair punkos, akárcsak a Navigator, amiről egészen eddig nem tudtam, hogy egy The Pogues-nóta felpörgetett változata. Ez a másik kedvencem a lemezről.

2011-ben, a Metallica 30 éves jubileumi koncertjén

A két gyors tempó között kapott helyet a szaggatott ritmusú Mexican Sandwich, amely már-már slágeres dallamvilággal és emlékezetes gitár-betéttel operál. Az Around the Sun egy 8 perces, lebegős-merengős, nem kis mértékben Pink Floyd-os tétel. Sokadszorra kell megállapítanom, hogy Jim-nek jó és változatos hangja van, sok csapatban simán kiüthette volna a nyeregből az aktuális frontembert.

A Special Tea-ban is előjön a FNM-ból jól ismert gitárhang, a végén pedig kifejezetten tetszik a több, egymásra játszott gitárdallam. A Fatso’s World-ben (a dal társszerzője Jason Newsted) szigorú, már-már hörgős az ének, az akusztikus-instrumentális Hunter Sheperd népies-táncos ritmusára-dallamára pedig a végén egy kocsmai vagy szurkolói kórus szólama úszik rá.

Az Infectious Grooves tagjaként

A lemezen utolsó előttiként a Faith No More Surprise! You’re Dead! című dalának újra felvett változata is helyet kapott: néhány dolog más benne az eredetihez képest, a gitárhangzás és a ritmizálás viszont – amitől 1989-ben nagy volt ez a nóta – ugyanaz.

Hősünk ezt követően egy-egy dal erejéig több cimborája albumán is vendégszerepelt (Metallica, Primus, Echobrain), 1998-2000 között pedig a Fang nevű hardcore punk csapattal turnézott, illetve a banda 2000-es, Fish and Vegetables című albumán is játszott. Még ugyanebben az évben triója (Weeks, Cabral és ő) egy Anand Bhatt nevű gitárossal karöltve egy Conflict címet viselő albumot is megjelentetett, amelyet az enciklopédiák nem szólólemezként, hanem együttműködésként (collaboration) tartanak számon.

2011 márciusában, a Metallica fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő koncertsorozaton Jim is csatlakozott a színpadon Hetfield-ékhez, Gary Rossington-hoz (a Lynyrd Skynyrd alapító-gitárosához), Pepper Keenan-hez és Jerry Cantrell-hez, hogy együtt elnyomják a Lynyrd Tuesday’s Gone-ját. Fatso külseje ekkorra alaposan megváltozott: nemcsak piros keretes szemüvegétől, de hosszú hajától és bajuszától is megvált.

Jim Martin 2013 óta a Mike Muir-irányította funk metal csapat, az Infectious Grooves turnégitárosa, „civilben” pedig a kaliforniai Castro Valley-ben él feleségével és két gyermekével, és vállalkozásszerűen töktermesztéssel foglalkozik. Vagyis a magánéletben is „tökös” fickó, ahogy a zenében is az volt. Aki nem ismerné a gitáros tejjel-vérrel folyó Kánaánban született szólólemezét, nyugodtan tegyen vele egy próbát. Megéri.

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*