„Igenis lehet és érdemes csinálni” – 1. rész

Beszélgetés az újra Föld körüli pályára állt Atomic zenekar gitárosaival

A Rattle Inc. magazin második olvasótalálkozójának „díszvendégei” a miskolci speed/thrash csapat, az Atomic húrnyűvői voltak. Nekik köszönhetően igazán szórakoztató másfél órának lehettünk részesei: míg Szilágyi Tamás énekes-gitáros, fő dalszerző, szövegíró kendőzetlen szókimondásával aratott tetszést, Perényi „Deni” Dénes gitáros a nyugodt erőt testesítette meg. A zenekar történetének legfontosabb pillanatai és közeljövőbeli tervei mellett emlékezetes sztorik és a hazai metal szcéna problémái is terítékre kerültek.

Rattle Inc.: Több aktualitás is van veletek kapcsolatban, amiről nyilván fogtok majd mesélni, előtte azonban egy kicsit ugorjunk vissza a múltba! A lexikonok szerint a zenekar történetének első fejezete 1983-tól 1996-ig tartott.

Tomi: Szó szerint régisulis zenekarként indultunk, még az általános iskolában. Sőt, már az óvodában is metálos voltam. 🙂

Rattle Inc.: Kezdetben kizárólag magyar nyelvű dalokat írtatok, vagy már akkor is voltak angol nyelvű számaitok?

Tomi: Csak magyar nyelvűek voltak; akkoriban nemhogy angolul nem tudtunk, de még magyarul sem. 🙂

Így kezdődött (a beszélgetés): Coly, Szilágyi Tomi, Perényi Deni

Rattle Inc.: Mikor váltottatok angolra? A demók alapján úgy tippelném, hogy 1990-91 táján…

Tomi: Abban az időben kezdtem összeboronálódni Denivel zeneileg, az ő munkássága révén nyílt ki előttem a világ. Úgy gondoltam, próbáljunk meg angol szövegű dalokat írni, hiszen mégiscsak ez a metal nyelve.

Rattle Inc.: Tényleg csak 1986-ban (egészen pontosan november 21-én), három évvel az indulásotok után volt az első koncertetek?

Tomi: A ’80-as évek elején-közepén általános iskolába jártam, ott túrtuk a metalt. Az akkoriban külföldről beszivárgó zenéket szívtam magamba: Venom, Anthrax, Slayer, és próbáltam valami ezekhez hasonló zenét összehozni. Ezeket szerettem játszani: nem az volt a célom, hogy valami kurvára egyéni zenét csináljak, hanem hogy el tudjak játszani egy kibaszott jó riffet, és szartam rá, hogy ki mit mond rá, hogy az Slayer vagy nem Slayer.

Volt egy idős gitártanárom, aki elkezdte nekem mutogatni a skálákat, én viszont mondtam neki, hogy el szeretném játszani a Metallica-tól a Seek and Destroy-t, meg hogy mutassa meg, hogyan kell tekerni. Az öreg le volt döbbenve; sem ő, sem más nem tudta megmutatni. Ennek a zenének akkoriban nem volt fóruma, internet sem létezett még, úgyhogy mindent magamtól tanultam meg.

Ez a tanulási folyamat ’86-ra csúcsosodott ki, akkora állt össze az iskolás zenekarunk (a basszusgitáros sráccal egyébként már óvodába is együtt jártam), és jutottunk el egy olyan stádiumba, hogy fel tudtunk lépni. Szerencsére jól sült el a dolog; akkor még nem volt olyan dömping, mint manapság, a fiatalok értékelték a metalt, teljesen mindegy volt, hogy ki játszott, telt házat vonzott, mert az emberek szerették ezt a közösséget, és azt, amit ez a zene adott nekik.

Deni: Akkoriban szó szerint megőrült a nép ettől a muzsikától. Olyan mosh ment a koncerteken, mint amilyet annak idején például a Metal Hammer videókon lehetett látni. Miközben játszottunk, itt rohant el előttünk egy ember, ott ugrott valaki fejest a tömegbe… Hihetetlen érzés volt, úgy éreztük, mintha tudnánk zenélni. Zseniális időszak volt, baromira élveztük.

Rattle Inc.: Deni, te mikor, hogyan kerültél az Atomicba?

Deni: 1986-ban költöztem Miskolcra, ahol csináltunk egy zenekart, ami még nem az Atomic volt, viszont 1988-tól párhuzamosan, sőt együtt koncerteztünk. Nagyon jó barátok voltunk, olyannyira, hogy az Atomic próbatermében próbáltunk.

Tomi: És egyszerre vitt el bennünket a rendőrség, a stúdiófelvétel előtt egy nappal. Majd ezt is elmeséljük, ha kíváncsi vagy rá.

Deni: Aztán ’91-ben úgy alakult a történet, hogy nekem megszűnt a zenekarom, Tamás pedig tett egy visszautasíthatatlan állásajánlatot, én pedig rábólintottam.

Tomi: És azóta szarrá kereste magát. Azért is csinálja mind a mai napig. 🙂

Deni: A Who Hasn’t Been Back demó felvételei idején, vagyis 1991-ben érkeztem a csapatba. Az Atomic nem sokkal ez előtt kezdett áttérni a magyarról az angolra. Én mindig is angol éneklő bandákban játszottam, így pont jókor csatlakoztam, rá tudtam erősíteni a folyamatra.

Az Atomic a ’90-es évek első felében: Perényi Dénes gitáros, Gyurcsán Szabolcs basszusgitáros, Csibi Attila dobos és Szilágyi Tamás gitáros-énekes

A legelső Atomic-os koncertem Pécsen volt. A zenekar szólógitárosát nem sokkal azelőtt vitték el katonának. Egy srác beugrott helyette, de ő a koncertprogramnak csak az egyik felét tudta, én pedig a másik felét tanultam meg, úgyhogy Pécsen úgy játszottunk, hogy az első öt szám alatt ő volt a színpadon, aztán jöttem én, és lenyomtam a második öt dalt. Egy idő után gondoltuk, hogy ez így nem lesz jó, mert sokfelé kell osztani a gázsit, így meg kellett tanulnom a teljes műsort, és onnantól az Atomic teljes jogú tagjaként kerestem szénné magam. 🙂

Tomi: Most is pusztán üzleti céllal hoztuk vissza a zenekart: semmi más nem vezérelt bennünket, mint hogy szarrá keressük magunkat a metal iparban. 🙂

Deni: A Who Hasn’t Been Back demó, hála istennek, nagyon jó kritikákat kapott, és akkor úgy gondoltuk, érdemes lenne egy szinttel feljebb lépni.

Tomi: Ez a négyszámos, angol nyelvű anyag nagyon fontos mérföldkő volt számunkra. Tényleg jól sikerült, nagyon szerettük, és ha megsegített volna Isten, amit nem sűrűn szokott tenni, akkor egy amerikai lemezcég, a Wild Rags Records a tengerentúlon is kiadta volna. A bemutatkozó nagylemezünkre tőlük is kaptunk ajánlatot, de nem jött össze a bolt, amit nagyon sajnálok. Végül egy másik céggel, a svájci Undertone Records-szal sikerült szerződést kötnünk, aminek köszönhetően a csapat egy kicsit kijjebb tudott lépni Európába.

Rattle Inc.: Eddigi egyetlen – kiadott – lemezetekről, a Slashing Victory-ról beszélünk; ennek az anyaga mikorra állt össze?

Tomi: Maga az alkotófolyamat már ’90-’91 környékén elkezdődött, és az anyag a már említett demóval párhuzamosan összeállt. A Who Hasn’t Been Back-et ’91-ben vettük fel, és a következő év októberében-novemberében a nagylemez dalait is rögzítettük.

Ezt követően volt egy „kellemes” időszak az életünkben, amikor két évig házaltunk Magyarországon a lemez kiadásával kapcsolatban. Mindenki leszarta, holott Nagy Feró Garázs című rádióműsorában orrba-szájba nyomták a demónkat. Aztán úgy alakult, hogy megismerkedtünk a későbbi Undertone Records tulajdonosával, egy svájci fiatalemberrel, aki akkor még nem foglalkozott kiadással, hanem festőművész volt és lemezborítókat is készített. Nagyon tetszett neki az Atomic zenéje, rendelt tőlünk demókazettát, mi pedig mondtuk neki, hogy ha tudna készíteni a nagylemezünkhöz egy borítót, annak nagyon örülnénk. Ez meg is történt, és közben nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk.

Mint mondtam, két évig állt a dolog, ő pedig rendszeresen kérdezte, hogy mi van a lemezzel. Amikor hallotta, hogy itthon mi a helyzet, berágott, és csinált egy kiadót, kifejezetten a mi lemezünk kedvéért. Utána hazahoztuk az albumot, amit látva mindenki azt mondta, hogy „Svájci kiadótok van? De király! Akkor nektek már nem kell segíteni!” Nekem ez volt a pályám „csúcsa”: előtte mindenki leszarta, aztán amikor kint kiadták, akkor meg azért szarták le.

Rattle Inc.: Akkor, amíg el nem felejtjük, hogy is volt az, amikor elvittek benneteket a rendőrök?

Deni: Egy stúdiófelvételt akkoriban (’92-et írunk) nem volt egyszerű összehozni. Megvolt az anyag, a pénzt is nagy nehezen összetoltuk rá…

Tomi: Nagyanyám temetésre félretett pénzét kellett elkérnem hozzá…

Deni: Egy nappal a stúdiózás előtt átmentem Tamáshoz, hogy még egyet gyakoroljunk ketten. Egy tízemeletes házban lakott, és ahogy odaértem, láttam, hogy az épület körül ott áll egy csomó ember, és mindenki bámészkodik. „Ennyire híres banda lennénk?” – gondoltam. Bementem, Tamás anyukája nyitott ajtót, és mondta, hogy a fiát most vitték el a kommandósok. Mondtam, hogy akkor megvárnám. Bementem, leültem, egyszer csak jött egy nyomozó, kérdezte, hogy ki vagyok, mondtam, hogy Tamáshoz jöttem, püff, már vittek engem is.

Tomi: És bent, a fogdában, a szembesítésnél találkoztunk.

Deni: Mindketten kaptunk rajtszámot, fotóztak bennünket, aztán jött egy kiscsaj, szembesítettek vele, mondta, hogy „nem ők voltak azok”. Ettől függetlenül a délutánt a rendőrségen töltöttük, úgy, hogy nem is tudtuk, miről van szó.

Tomi: Később kiderült, hogy egy fegyveres rablás történt a háztömbben, ahol laktam, és a személyleírás konkrétan rám illett.

Deni: Ahogy vittek be a zsaruk, mondták, hogy „Na, a barátod nagy bajban van!”. Az biztos, hogy nagy bajban van, válaszoltam, de ide a rozsdás bökőt, hogy ő nem lehetett. „Miből gondolod?”, kérdezték. Holnap megyünk stúdióba, tíz éve dolgozunk azért, hogy ez összejöjjön. Kizárt dolog, hogy egy nappal a stúdiófelvétel előtt Tomi bármi hülyeséget csináljon. Négy hónapja inni sem merünk, nemhogy bármi mást.

Rattle Inc.: A lemez végül 1994-ben, a már említett Undertone Records gondozásában jelent meg. A tulajdonosa miben tudott nektek segíteni?

Tomi: Nagyon jó trombitákat sodort. 🙂 Komolyra fordítva a szót, nagyon sokat segített: ő látta a zenekarban azt a tüzet, hitet, ami miatt megszavazta nekünk azt a bizalmat, amiben itthon nem volt részünk. A srác nagyon professzionálisan dolgozott: volt egy jó kiadványunk, egy kurva jó lemezborítónk, 100 darab számozott, extra példányunk a lemezből az akkoriban új dolognak számító, általunk betonos nyomásúnak nevezett borítóval, volt egy kis promóciónk, és kaptunk pénzt a második lemez stúdiófelvételeire is.

Deni: És hogy miért döntött úgy a svájci srác, hogy kiadja az anyagot? Mert látott rólunk egy videót, amit akkor rögzítettünk, amikor a Who Hasn’t Been Back megjelenését követően kint játszottunk Németországban, a Fleshcrawl vendégeként. Készítettünk egy úti filmet, így ő is láthatta azokat az under-under-underground körülményeket, amelyek között mi ott léteztünk. A próbateremben aludtunk, a földön, a nagy lábdob mellett, és szó szerint a sörös rekesszel és a mikrofonállvánnyal takaróztunk. Erre mondta azt, hogy ha ezek ennyire idióták, ennyire elszánt barmok, hogy ezt vállalják, akkor nekik segíteni kell. Utána óriási érzés volt, amikor Svájcban bementünk egy lemezboltba, és ott volt az album.

Tomi: A lemezt Nyugat-Európától kezdve Amerikán át a világon több helyen is terjesztették. Ez nagyon nagy szó, és nekünk bőven elég volt.

Rattle Inc.: Németországon kívül máshová el tudtatok jutni?

Tomi: Olyan turnénk, amelynek lett volna 20 állomása, nem volt. A német fellépéseken kívül csehországi bulijaink voltak még. Egy külföldi koncertsorozatnak (amire lett volna lehetőségünk) olyan anyagi vonzata volt, amire gondolni sem mertünk. Örültünk, hogy egyáltalán Németországba, egy ottani zenekarral közös turnéra el tudtunk jutni.

Deni: A német bulikkal kapcsolatban csak jó emlékeim vannak: tök lelkes volt a közönség, a fellépések után mi, zenekarok együtt leültünk vacsorázni, az összes demót megvették, amit kivittünk. Kijött velünk egy barátunk, alapvetően bulizni, de a kazetták árusítását is rábíztuk. Az egyik este megvolt a beállás, lejöttünk a színpadról, és akkor hátulról, az öltözőből egyszer csak hallottuk, hogy zeng az egész terem: akkorra már bent volt a közönség, és üvöltötte, hogy „Diósgyőr! Diósgyőr!”. A cimboránk egy kicsit túlitta magát, és felszopó emberként a közönséget megtanította a miskolci szurkolók bíztatására. Az emberek megőrültek, mi pedig felmentünk a színpadra, és egy kurva nagy bulit nyomtunk.

Akkor elhittük, hogy itthonról is be lehet kerülni az európai zenei vérkeringésbe. Ma is mindenkinek azt mondom, hogy menni kell: próbálkozni, küldözgetni a demókat, nyomulni, mert nagy ez a játszótér. Nagyon sajnálom, hogy bár baromi sok jó magyar zenekar van, közülük legfeljebb egy-kettő jut ki a nemzetközi porondra. Nézd meg a finneket: nincsenek többen, mint mi, mégis letarolnak mindent.

Tomi: Szilágyi Tamás: Pedig ki lehetne jutni, ha lenne itthon egy bázis, egy háttér, ami a méltó helyére emelné ezt a műfajt, amely más országokban már (újra) jól működik. Ezért dolgozunk, erre hívjuk fel a figyelmet azzal, hogy megint vagyunk: hogy igenis lehet és érdemes csinálni.

(holnap folytatjuk/fejezzük be)

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*