„Igenis lehet és érdemes csinálni” – 2. rész

Beszélgetés az újra Föld körüli pályára állt Atomic zenekar gitárosaival

Az interjú első (tegnapi) részében a miskolci speed/thrash zenekar indulásáról esett szó, és egészen az első nagylemez, az 1994-es Slashing Victory megjelenéséig jutottunk el. Innen folytatjuk.

Rattle Inc.: 1996-ban rögzítettetek egy stílusában az előzőtől eltérő, indusztriális, sampleres anyagot, a Separate Races-t. Ez az album végül miért nem jelent meg?

Deni: Igazából nem tudom, hogy miért nem jött ki a második lemez. A svájci kiadóval volt rá egy egyezségünk, viszont egy idő után azt éreztem, hogy valamiért megy a huzavona. És az volt az egészben a legdurvább, hogy nem tudtuk, hogy miért. Nem jöttek oda, hogy „nem fogyott úgy az első lemez”, vagy „nem olyan minőségű a második”… Nem tudtunk semmit.

Mindez azért volt érdekes, mert ’96 alapvetően egy sikeres évünk volt: felvettük ezt az anyagot, játszottunk a Szigeten, és máshol is voltak fellépéseink. Ám az, hogy nem jelent meg a lemez akkor, amikorra tervbe lett véve, nagyon betett a zenekarnak. Annyira frusztráltak lettünk tőle, hogy alapvetően ez vezetett a zenekar széteséséhez.

Perényi Deni

Tomi: Pedig, mint említettem, nagyon aranyos volt a kiadó, a felvételekhez is biztosított minden lehetőséget, és az anyag is tök jól sikerült. A Slashing Victory-hoz képest egy másfajta metal albumnak készült, nem thrash-vonalra szántuk; külföldön akartunk megcélozni vele egy olyan közönségréteget, amelyik fogékonyabb arra, amit csinálunk. De a hatását már nem tudtuk lemérni, mert addigra egy kicsit elfáradtam ahhoz, hogy újra megfussuk azokat a köröket, mint az első lemeznél.

És még ha ki is jött volna a kettes lemez, nem volt mögötte olyan segítség, amivel be tudtuk volna lökni a nemzetközi metal vérkeringésbe. Akkor úgy gondoltam, semmi értelme ezt a lemezt megjelentetni; inkább várok vele 30 évet, és inkább megjelentetem akkor, amikor úgy gondolom, hogy esetleg valakit érdekelhet. Mindezektől függetlenül a stúdiómunka nagyon jól sikerült: Pesten, a Coda Stúdióban, Schmidt Zolival vettük fel a lemezt. Bár ő azt mondta a hátam mögött, hogy elviselhetetlen voltam, én végig jól éreztem magam. 🙂

Deni: A pályafutásunk végén már azt mondtuk, egy olyan zenekar vagyunk, amelyik mindig rosszkor van rossz helyen. Mi akkor tudtuk kiadni a lemezünket, amikor a grunge éppen mindent letarolt, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is. De nem volt választásunk, nem mi határoztuk meg, hogy milyen korszakot írunk. Túl kellett élni. Akkortájt nagyon sok zenekar állt bele a földbe, hihetetlen mértékű mélyrepülése volt ez, nemcsak a thrash-nek, hanem mindenféle más metálnak is. Már senkit nem érdekelt ez a zene: mi ezt olyannyira megéltük, hogy míg korábban Miskolcon és máshol is 200-300 ember előtt játszottunk, akkor az egyik hétről a másikra azt láttuk, hogy öten-hatan vannak a bulikon.

Rattle Inc.: Hogyan szűnt meg végül a csapat?

Tomi: Az Atomic nem esett szét, egyszerűen csak nem foglalkoztunk vele. Egy kicsit elegünk lett az egészből, és megpróbáltunk feltöltődni, mindenki csinálta a maga dolgát. A zenekar hivatalosan a mai napig nem oszlott fel: pihentettük az ügyet. Olyan ez, mint amikor kapsz az étteremben egy tányér forró levest, amit nem tudsz megenni; odébb teszed, és megvárod, amíg kihűl. Eltelt 20 év, és mostanra úgy gondoltam, hogy meg tudom enni, így elővettem, és megkóstoljuk.

Deni: Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy egy időre jegeljük a zenekart, mert ha tovább erőltetjük, szerintem megöltük volna egymást. Ekkora reményekkel elindulni, ígéretesen haladni és akkor hirtelen kapsz egy ilyen pofont… Baromira akartuk, és minél jobban akartuk, annál jobban akadozott a gépezet.

Az én életemben is volt olyan pillanat, amikor teljesen kiégtem a zenéléstől. Akkor azt csináltam (és Tamás is azt csinálta), hogy elmentem egy másik zenekarba, és haveri alapon játszottam velük. Nincs tétje a dolognak, nincs görcsölés, csak zenélsz, csak a buli van, csak a jót szeded ki belőle, amitől újra feltöltődsz.

Rattle Inc.: Az Atomic két aktív korszaka között eltelt két évtized. Ez idő alatt milyen zenekarokban fordultatok meg?

Deni: Én nem sok ilyenről tudok beszámolni. Az Atomic 1996-ban lényegében megszűnt, de a romjain még 1999-ig ment egy csapat, amivel koncertezgettünk, játszottunk Atomic-számokat. Aztán 2000-ben megcsináltam a Zord-ot, ami azóta is működik. Utóbbival rendkívül gyorsan haladunk, mert 2007-ben jött ki az első lemezünk, 2013-ban a második, és tavalyra terveztük a harmadikat, ami úgy néz ki, hogy az idén fog megjelenni.

Én egy időben teljesen padlóra kerültem ettől a gyorsaságtól, úgyhogy 2010-ben elmentem egy Miskolc melletti faluba, Megyaszóra, ahol van néhány full őrült Slayer-fanatikus thrash-állat (a dobos egy vágóhíd tulajdonosa), akik szólógitárost kerestek a zenekarukba. Beszálltam hozzájuk, és ott sikerült kieresztenem a gőzt.

Tomi: Én nagyon sok mindent csináltam, és csinálok mind a mai napig is. Nem szeretném ezt együttesnevekre, stílusokra lebontani; minden olyan zenét kipróbáltam, ami érdekelt, és ebből a folyamatból nagyon sokat tanultam. Ezért is tudjuk ezt a dolgot most újrakezdeni, az Atomic-ot ismét Föld körüli pályára állítani. Időközben felnőtt két vagy három generáció, új fiatalok vannak. Próbálunk azokra az emberekre fókuszálni, akik szeretnek bennünket, és azokkal körülvenni magunkat, akik fontosak számunkra.

Szilágyi Tomi

Rattle Inc.: Hogyan jött a gondolat, hogy újraindítsátok az Atomic-ot (2017. november 21-én, napra pontosan 31 évvel az első koncertetek után)?

Deni: Évekig nem találkoztunk, nem beszéltünk egymással, aztán jött Tamás telefonja…

Tomi: Most is a zene hozott össze bennünket. Annak idején senki nem veszett össze senkivel, így elég volt annyit mondanom a telefonban, hogy „Deni, van kedved újra csinálni a bandát?” Van, mondta. „Akkor gyere, és csináljuk!” A srácokkal úgy döntöttünk, hogy zenélgetünk egy kicsit, és visszahozzuk azt az érzést, ami nekünk hiányzik.

Deni: Az „úgy döntöttünk, hogy zenélgetünk” azt jelenti, hogy együtt. Mert Tamás is és én is egy pillanatra sem hagytuk abba. Mindig játszottunk valamilyen zenekarban: amíg volt Atomic, addig abban, amikor pedig szanaszét mentünk, akkor kerestünk egy másikat, mert mindketten ilyen agylövéses barmok vagyunk; bele is döglenénk, ha nem csinálhatnánk. Megszoktuk az underground-ot, azt, hogy le vagyunk szarva. Nekem az Atomic mellett ott van a Zord, amiről még otthon sem vesznek tudomást; mintha nem is miskolci banda lennénk. De egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy abbahagyjam.

Egyébként ez a mostani a második nekifutásunk. Tamás három vagy négy éve egyszer már megkeresett bennünket, hogy csináljuk. Összeálltunk pár próbára, akadozott a dolog, így újra szétmentünk, és mindenki csinálta tovább a maga dolgát. Tavaly Tamás újra szólt, úgyhogy nekiálltunk, és most végre úgy tűnik, hogy elindult a történet. Sokat tanultunk az eddigi kudarcainkból, tudjuk, hogy csak magunkra és az underground szereplőire, vagyis rátok számíthatunk.

Tomi: És ez nem csak a mi fájdalmunk, ez a fajta közömbösség az egész műfajnak szól, holott millió jó csapat van Magyarországon. Én ma azért zenélek, hogy felemeljem ezért a szavam, hogy felhívjam erre a műfajra a figyelmet. Azt szeretném, ha minél többen megértenék, hogy aki ma thrasht játszik underground szinten, az megérdemli a tiszteletet. Más országokban nem feltétlenül szarják le ezt az irányzatot: a Destruction például egy csomó helyen fel tud lépni, és nem három ember van a koncertjeiken.

Ha tehetném, az összes magyar metal zenét levenném az internetről: csak az hallhasson-láthasson ilyen muzsikát, aki eljön koncertre, vagy aki levelet ír a bandának, mint régen. Hátha az emberek úgy megtanulnák becsülni a zenészek által nyújtott teljesítményt. Ezzel együtt senki ne érezze azt, hogy meg vagyunk keseredve, mert nem lettünk világsztárok. Én vagyok a legpozitívabb ember a világon: ha beraknám magam, mint elemet a távirányítóba, sosem merülnék le. Mert aki 30 éve szop, és mégis csinálja, az nem normális, az hülye. Én vagyok a legpozitívabb, meg Deni itt mellettem, meg akikkel még dolgozunk.

A jó ebben az egészben az, hogy csinálhatjuk, amit szeretünk, és a legfontosabb, hogy mi még élünk: eltelt 30 év, és mind a négyen itt vagyunk. Család van, gyerek van, és mostanra teremtettük meg annak az anyagi feltételeit, hogy tudjunk ezzel foglalkozni, hogy tudjunk rá áldozni. Annak idején semmi pénzünk nem volt: anyámtól kellett kölcsönkérnem, hogy elmehessek Zalaegerszegre fellépni.

Bennünket az motivál, hogy szeretünk zenélni: ez az életünk, és közben jól érezzük magunkat. Azoknak akarunk örömet szerezni, akik szeretik ezt a műfajt. Ezen túl nem érdekel, hogyan hányan vannak a koncertjeinken, ki veszi, vagy ki nem veszi meg a lemezeinket. Ha ez érdekelne, ma nem lennénk itt. Azért vagyunk, hogy ez a zene, ez a műfaj működjön, és minél többen teszünk érte, annál jobban fog menni.

Rattle Inc.: Kik vesznek részt az Atomic mostani újraindulásában?

Deni: A Who Hasn’t Been Back demón hallható felállás, vagyis rajtunk kívül Gyurcsán Szabolcs basszusgitáros és Csibi Attila dobos. Szabi egy nagyon tehetséges és nagyon jó srác; amióta Miskolcon élek, mindig együtt muzsikáltam vele. Amikor az Atomic éppen nem volt aktív, mi akkor is rendszeresen beszéltünk egymással telefonon.

Attila pedig az a Csibi, aki a dobverőket gyártja. Ma is úgy próbálunk, hogy négy köbméter dobverővel vagyunk körülvéve, és állandóan basztatjuk Attit, hogy „Már megint nem hoztál dobverőt!”. Ő egy nagyon érdekes ember: hihetetlenül tehetséges, tele van energiával, nagyon szeretem, a Zordban is együtt játszunk, viszont fingom sincs, hogy miért zenél. 30 éve ismerem, és nem tudom, hogy miért csinálja.

Tomi: Én elárulom neked, hogy miért! Amikor annak idején elkezdte tolni ezeket a Sepultura-s, Slayer-es témákat, mindig eltörtek, elfogytak a dobverői. Mire az édesapja azt mondta: „Figyelj, Attila, hogy ne legyenek ezzel gondok, csinálok egy dobverőgyártó gépet!”. Onnantól Attila dobverő-forgalmazással kezdett foglalkozni, és azért zenél, hogy tesztelje a dobverőket. Ő tulajdonképpen a megismerkedésünknek köszönhetően kapott egy jól menő vállalkozást. Ezt persze csak viccből mondtam.

Deni: Még egy érdekesség Attilával kapcsolatban, hogy miközben fénysebességgel jár a keze és a lába, a felsőteste és a feje mozdulatlan. Mintha egy szobor lenne. Úgy szokott dobolni, hogy elfordítja a fejét, mintha csak nézne valamit a falon, a közönség pedig döbbenten figyeli. Emlékszem, régen is, mi hárman felszántottuk a színpadot, amíg volt hajunk, ráztuk, a nézők viszont leszarták ezt, és mindenki Attilát bámulta. Én nem látom őt koncert közben, csak azt figyelem, hogy a közönség már megint őt nézi.

Rattle Inc.: Mi történik jelenleg, illetve mi fog az elkövetkező időszakban az Atomic háza táján?

Tomi: Az első lemezt lehet, hogy újra kiadjuk bakeliten. Plusz van egy ’92-es próbatermi felvételünk a bemutatkozó album dalaival, amiből majd készülni fog egy DVD. Annak idején szó szerint a garázsban vettük fel, most alávágjuk a rendes hanganyagot, és ebből lesz egy limitált példányszámú kiadvány, magunknak és azoknak, akik szeretnék ezt hazavinni.

Második albumunkat, a Separate Races-t a Metal Ör Die Records-on keresztül fogjuk lehetőség szerint ez év végére, karácsonyra egy nagyon extra kiadásban, kis példányszámban, csak a gyűjtők számára megjelentetni. Ezúton is atomos köszönet a kiadónak! Természetesen lesz egy hagyományosabb verzió is belőle, de az is tartogatni fog meglepetést. És utána természetesen jön a hármas lemez, amit most készítünk Denivel, és amivel éppen stúdiózunk.

Deni: Sokat beszéltünk a múltról, azért, mert kíváncsiak vagytok rá, de ez az újraindulás számunkra nem a nosztalgiáról szól. Mi alapvetően előre nézünk; nem véletlenül készül ezerrel a harmadik lemez. Elhittük, hogy megint lehet csinálni, és hajrá!

Rattle Inc.: Végezetül Tominak szeretnénk egy kis meglepetést szerezni egy olyan használati tárggyal, amely annak idején az övé volt, majd valaki máshoz került, aki ezt most visszaajándékozta az eredeti tulajdonosának. Kérlek, nyisd ki a tasakot, és mesélj valamit a cucc történetéről!

Tomi: Ááááá, ez tudom, mi: Jakab Viktor visszaadta az Exodus-pólómat!!! Ez egy eredeti Exodus-póló, az összes tag aláírta, és személyesen nekem dedikálták. A svájci kiadó srác nagyon jóban van a csapattal, és a zürichi koncertjükön mondta nekik, hogy az Atomic gitárosa nagyon nagy rajongójuk. Később úgy döntöttem, hogy megválok ettől a pólót, ami Viktorhoz került, mert ő is nagyon szerette őket, és most valamiért visszaadta, de jól tette. 🙂 Éppen a napokban sóvárogtam utána. Tényleg meglepődtem, és nagyon örülök neki. Köszönöm szépen!

Rattle Inc.: Viseld egészséggel!

Tomi: Nagyon köszönjük, hogy itt lehettünk nálatok! Mindenkinek nagyon sok jót kívánunk! Remélem, hogy jól szórakoztatok, mi is kurva jól éreztük magunkat. Remélem, még találkozunk. Bár ezek után nem tudom, de hátha. 🙂 Metal az Isten!

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.