Front Line Assembly

Régóta gondolkodom már azon, hogy szóba hozzam-e ebben a közegben a Front Line Assembly nevét, mert akárhogyan is nézzük, mindaz, amit csinálnak, semmiképpen nem nevezhető rockzenének, legkevésbé pedig metálnak, és még a rockzenével olykor-olykor kacérkodó eletronikus alapú zenekarok közül is talán ők állnak a legtávolabb mindentől, ami metálos vagy egyáltalán csak hard rock-szerű. Valahogy mégis ide kívánkoznak. Ha, mondjuk, a Nine Inch Nails be tudott lopózni a metálkedvelők szívébe, akkor a Front Line Assembly-nek is kell, hogy legyen ott helye.

Meglehetősen párhuzamos szálakon fut ugyanis a két formáció felfogása az elektronikus zenéhez. Ezen belül az FLA nem is csak egyetlen megközelítéssel dolgozik, mert side projektjei révén a tagok a különböző formációkban szabadon kalandoznak el az anyazenekar irányától. Van köztük, amelyik csupán egyetlen lemez erejéig funkcionált, de olyan is akad – például a Delerium –, amelyik már tucatnyi albumon is túl van.

Ha azt mondom: indusztrial, mi jut róla az eszedbe? Olajoshordókat franciakulccsal püfölő hózentrógeres német alter arcok? Fémforgácsot mosógép dobjában rázó önjelölt zenei úttörők? Igen, ilyen is volt. A nyolcvanas években azonban az elektronikus és digitális forradalom olyan új eszközöket és lehetőségeket teremtett, hogy a gyártósorokról leszerelt, kivénhedt alkatrészek reszelése és fűrészelése idejétmúlt attitűddé vált. Megszületett a modern elektronikus zene minden eszköze, és ezeket az eszközöket nagyon gyorsan birtokba is vették azok a zenészek, akik a XX. század elgépiesedett embertömegeinek életérzését szerették volna kifejezni.

A színpad adott volt, a díszlet is a helyére került, már csak a szereplőknek kellett fellépniük a deszkákra, hogy elkezdődhessen a kegyetlen, hideg és precíz indusztrial-techno előadás, a haláltánc fogaskerekek csikorgásától kísért adaptációja. A létrejött új stílus, az elektro-indusztrial (vagy EBM) paradox módon mégsem egy nehéziparáról híres, füstös nagyvárosból, hanem a szellős és tágas, kanadai Vancouverből kiindulva szökkent szárba, köszönhetően egy igazi megszállott úriember, Bill Leeb tevékenységének, aki gyakorlatilag egymaga építette fel a szcénát, számtalan projektjén és az FLA-n, mint anyazenekaron keresztül.

Bill Leeb, Rhys Fulber és Michael Balch tekinthetők az FLA alapítóinak. Leeb előtte a modern indusztrial egyik előfutárának tekintett Skinny Puppy-ban edzette magát. Balch két album után elhagyta az FLA-t, hogy csatlakozzon Al Jourgensen-hez, és mint programozó, a világhírnévbe röpítsen egy akkor még csak marginális ismertséggel rendelkező zenekart, a Ministry-t (Psalm 69).

Fulber több alkalommal is távozott és visszatért, közben pedig producerként tevékenykedett olyan zenekaroknál, mint a Fear Factory (Remanufacture) és a Paradise Lost (Symbol of Life). Lényegében az FLA-nak és összes leágazásának egyetlen fix pontja van: Bill Leeb.

Bár már a kezdeti albumok is egy összeszedett koncepciót és kiforrott zenét mutattak, az igazi nagy dobásuk azonban csak az 1992-ben megjelent Tactical Neural Implant című lemezük lett, amely megnyitotta az utat az FLA azon korszaka előtt, amely korszakban Leeb és csapata nem csak egyszerűen modern, hanem már-már jövőt idéző, progresszív korongok egész sorát alkotta meg.

Ilyen értelemben véve az első igazán hibátlan és elsöprő erejű albumuknak a Millenium tekinthető, amelyen már teljes pompájában van jelen minden olyan összetevő, amely az FLA-t olyan markánsan megkülönbözteti mindenki mástól, és amely az utána következő Hard Wired-en csak tovább erősödött, míg végül a törésmentesen magas színvonalat képviselő (FLA)vour of the Week – Implode – Epitaph – Civilization útvonalat végigjárva az Artifical Soldiers és az Improvised Electronic Device lemezekkel elérte önmaga határait.

Az FLA zenéje valamifajta rockzenei attitűddel és lendülettel előadott, ám gyakorlatilag színtiszta elektronikus hang- és ritmusáradat, valójában nagyon tág értelemben vett tánczene. Nem tangó és nem pogó, hanem valami extatikus, lüktetésszerű, dinamikus mámor, ég felé lendülő, összeszorított öklök ritmikus üteme, elszállás és kijózanodás fogcsikorgató ingamozgása. A Pokolgép-, Sabaton-, Hammerfall-, Cannibal Corpse-vonalon tájékozódók számára garantáltan nem fog semmilyen örömet okozni. Itt egy radikálisan más minőségről, valójában egy másik világról van szó.

A DJ-k által indokolatlanul eluralt elektronikus színtér eszközeinek és zenei megoldásainak szinte minden kliséjét újrahallhatjuk az FLA lemezein, de olyan új kontextusba helyezve, amelyek fényében új (és tegyük hozzá: koherens) értelmet nyer minden ezerszer hallott megoldás. Egyiket sem érezzük elcsépeltnek, vagy ha éppen elcsépeltnek is érezzük, az akkor is nyilvánvaló, hogy csakis ebben a zenei közegben volna szabad léteznie bármelyiknek is.

Az FLA tulajdonképpen az a rockzenekar, amelyik vállaltan nem a rockzenekarok eszközeivel dolgozik, sem a hangszerekben, sem a zenei megoldásokban nincs köztük számottevő átfedés, mégis ugyanazzal a lendülettel töri rád az ajtót, amivel, mondjuk, a Motörhead tette azt fénykorában. Ez maga a megtestesült, esszenciális indusztriál-techno: kíméletlenül zuhogó négynegyedek, döngölő basszusok, gerjedő gitárok (már amikor), kegyetlen szinti-csapatás és mindezekhez baljós dalszövegek. Elég csak egy pillantást vetni a kilencvenes évek közepétől kezdve hosszú időn át velük együtt dolgozó és mindig lenyűgöző Dave Mckean által készített lemezborítókra. Nyomasztó, meghasadt, frusztráló képek ezek, pont, mint a zene, amelyet sejtetni engednek.

Az FLA-életmű önmagában véve is nagyon gazdag, de side-projektjeivel együtt ráadásul még szerteágazó is. Van itt minden jóság, ami csak befér a Prodigy és az Enigma közé. Még a dub-step elemeit is olyan kreatívan ültették át saját zenéjükbe, hogy az ő interpretációjukban ez a sokat (és joggal) megvetett stílus is képes volt a jó oldalát megmutatni. A teljesen instrumentális (és egyébként egy stratégiai játékhoz írt) Air-Mech című lemezük ékes bizonyíték erre, és arra a jó értelemben vett integrációs készségre, amely mindig is az FLA egyik erőssége volt. Tudnak ugyanis valami titkot: képesek az elektronikus zenék széles skálájának szinte minden innovatív és kevésbé innovatív elemét is friss élettel és többletenergiával fölturbózva úgy átültetni a saját koncepciójukba, hogy azt érezzük: ez mindig is ide tartozott, ide lett kitalálva.

Aki mindezt nem hiszi, az keressen rá tőlük az Attack the Masses-re vagy a Retribution-ra, és dobjon rájuk egy lájkot!

A szerző: Bársony Péter24 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*