Corrosion Of Conformity: No Cross No Crown (2018)

A csapat utoljára 2005-ben készített lemezt Pepper Keenan-nel; az énekes azóta megjárta a Down-t, a C.O.C.-ben pedig a mikrofont két album erejéig a bőgős Mike Dean ragadta magához (akitől nem volt idegen ez a szerep, hiszen már korábban is tett hasonlót, gondoljunk csak a zenekar Animosity albumára).

Tavaly azonban ismét helyreállt a világ rendje, „újra itt van a nagy csapat” (Keenan, Dean, Woody Weatherman és Reed Mullin), amelynek legfrissebb alkotása, az idei No Cross No Crown alaposan feladta a leckét a zenekar rajongóinak.

Egyik kollégám szerint meglehetősen lapos lett az amerikai kvartett új anyaga, így mint régi Corrosion of Conformity-fan, megpróbálom védelmembe venni az anyagot. Sajnos nincs könnyű dolgom.

Bármennyire is felfokozott várakozás előzte meg a lemezt (részemről, részünkről), el kell fogadnunk, hogy nem születik még egy Blind-, Deliverance- vagy Wiseblood-kaliberű klasszikus. Az együttes szimplán ott veszi fel a fonalat, ahol az In the Arms of God végén letette; Weatherman-ék, bár hozzák a tőlük megszokott hangzást és minőséget, meghökkentően újjal, különlegessel nem rukkolnak elő.

Pepper Keenan, Reed Mullin, Mike Dean, Woody Weatherman

És talán éppen ez az anyag legnagyobb negatívuma, az igazán fogós nóták, a jó értelemben vett slágerek hiánya. Meghallgattam egyszer: semmi kiemelkedő. Még egyszer: ugyanilyen tanácstalanul álltam (ültem), és sokat elárul a lemezről, hogy elsőre leginkább a rövid, hangulatfestő, instrumentális tételek fogtak meg (négy is van belőlük).

A korongon 15 nóta kapott helyet, ami elsőre nekem egy kicsit sok volt, aztán a csaknem egyórás anyag lépésről lépésre kezdte odaadni magát. Egyre több jó pillanatnak lettem részese, újabb és újabb finomságokat vettem észre, a negyedik-ötödik hallgatásnál pedig már a fejem is bemozdult, és elégedetten headbangeltem a The Luddite által kínált ritmusra.

A gitármunka tetszik, a hangzások, riffek, váltások és szólók több ízben is el tudtak varázsolni. Mike Dean játékát viszont csak ritkán hallom ki a zenéből, és Reed Mullin sem nyújt felejthetetlen teljesítményt. Összességében úgy tűnik számomra, mintha Pepper-ék egy gitár-lemezt készítettek volna, mintha a No Cross… mindenekelőtt az ő és Woody projektje lenne. És ha már a frontembernél tartunk, Keenan hangját az első szöveges nóta verzéiben egy kicsit fakónak, erőtlennek éreztem, ám a refrénben szerencsére már a régi fényében csillogott.

A számokra rátérve, kezdeném a már említett rövid tételekkel. A Novus Deus finom ikergitárokkal és egy kissé aszimmetrikus szívverés hangjaival indítja a lemezt. Sokat ígér, és az utána következő The Luddite nem is okoz csalódást, jó húzása van. A No Cross hangulatilag és zeneileg is mintegy megelőlegezi a később sorra kerülő címadó nótát. A Matre’s Diem-ben akkusztikus gitár, a Sacred Isolation-ben pedig zongora hangja csendül fel.

Az album előzeteseként, még tavaly megjelent Cast the First Stone jó kis tempós nóta, Mullin jól pörget benne, tetszik a „szóló” és a tipikus Weatherman-es gitárhang, mégsem ezt nevezném az anyag legjobb dalának.

Jelenleg két kedvencem van a lemezről, a Wolf Named Crow, amely egy fogós alapriffel operáló, „bólogatós” tétel, és a Forgive Me, egy – C.O.C.-mértékkel mérve – szintén gyorsabb dal, amelyet nem látok a csapat koncertprogramjában, pedig – energiaszintje okán – ott lenne a helye.

Aztán vannak az „olyan, mint…” szerzemények: a Little Man nemcsak címében (vö. Simple Man) idézi meg a példakép Lynyrd Skynyrd-ot, hanem zeneileg is. Viszont nagyon jó a benne hallható gitárdallam. A lemez lassú, lírai(ként kezdődó) nótájának elejéről valószínűleg nem csak nekem jut eszembe a Black Sabbath Solitude-je. A címadó nótát – sejtelmes hangjai, sötét, félelmetes atmoszférája, mormogó éneke hallatán – pedig a Danzig negyedik albumának utolsó tételével (Demon Song) állítanám párhuzamba.

Az E.L.M. és a Son and Daughter is tempós alapriffjével szerzett nálam jó pontokat. Utóbbi azonban, amely a lemez utolsó kompozíciója, nem túl izgalmas, így egy kissé fárasztó, szerencsére Pepper-ék a végére váltanak, amivel egy kicsit felkeverik az állóvizet. Az Old Disaster és az A Quest to Believe (A Call to the Void) viszont akkor sem hiányozna, ha véletlenül lemaradt volna az albumról. Mindkettő a „korong” második felében hangzik el, így a magam részéről annyiban módosítanám kollégám kijelentését, hogy az anyag nem lapos, legfeljebb a végére laposodik el egy kicsit.

Bár elsőre-másodikra éreztem egy kisebb fajta csalódottságot, minél többet hallgatom, annál „ismerősebb”, annál jobban tetszik az anyag. Gondolatban az utolsó Keenan-nel készült album, az In the Arms of God mellé teszem a polcra.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*