Sólstafir, Myrkur, Árstíðir – Budapest, A38 Hajó, 2017. december 7.

A Melechesh-koncertbeszámolómban beismertem, hogy az utóbbi években konszolidált fotelrockerré redukálódtam, de mentségemre legyen mondva, család, gyerekek mellett nem igazán fér bele az, hogy gyakorta kiruccanjak egy-egy bandát élőben megnézni. De idén már a harmadik (!) koncerten voltam, és egyre jobban elkap a gépszíj. 🙂

Ehhez az eseményhez kiegészítésként odaírhatnám a KATARZIS rovatcímet is, mert kiváló volt a Myrkur és a Sólstafir fellépése, még most is a hatása alatt vagyok.

Igaz, az Árstíðir nevű izlandi formációt nem ismerem, és a koncertjükből is csak az utolsó két számot figyeltem meg. Nagy tisztelet nekik, ügyesek voltak, pedig egy kicsit kilógtak a felhozatalból. A zenéjük is inkább pop, mint metal volt, de a kinézetük is arra hajazott, hogy lágyabb vizeken eveznek. Ennek ellenére nagy tapsot kaptak a szépen összegyűlt közönség részéről. Nem az én asztalom volt a muzsikájuk, de maximális elismerésem nekik, hogy vállalták a turnét.

Az idei év legkellemesebb meglepetése számomra a Myrkur együttes, a Mareridt album nálam esélyes az Év Lemeze címre, így nem volt kérdés, hogy elzarándokolok a hajóra. A Sólstafir egyedül is vonzó lett volna, de kiegészülve Amalie Brunn zenekarával, kihagyhatatlan eseménynek számított nálam.

Nem titok, hogy Ms. Brunn „megvett kilóra”, mind a zenéje, mind a személyisége (és a szépsége) nagy hatással van rám. És ez a koncert még inkább ráerősített erre. Nagyon vártam a Myrkur fellépését, de természetesen bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha mégsem alakul jól az élő lemezbemutató, de szerencsére szó nem volt erről, óriásit alakított az együttes.

Szinte már Amalie védjegyének számít a faágakból épített mikrofonállvány, ez most sem maradhatott el, e mögött állva énekelte el varázslatos dalait. Szeme körül jó adag festék, testén csinos fekete ruha: vonzotta is a tekinteteket a dán pacsirta. Nagyon szuggesztív volt a hölgy, és nyoma sem volt bármiféle bárgyúskodásnak vagy póznak. Ez a csaj tényleg őszintén, nagy odaadással játssza és adja elő zenéjét.

A zenészek olyanok ebben a zenekarban, mint a királynő katonái. Tudják, hogy a Myrkur Amalie-ről szól, és ezt tudomásul is veszik, ehhez a szituációhoz kitűnően alkalmazkodnak. A gitáros és a basszeros (még a nevüket sem tudom) végig kapucnival a fejükön pengettek, de nagyon odatették magukat, remekül játszottak. A dobos szintén jól ütött, belőle alig láttam valamit, pedig a második sorban álltam.

Szóval, Brunn kisasszony volt a középpontban, és csúcsteljesítményt nyújtott. Az első szám alatt a haját is borzolta a légfuvallat, ami így leírva viccesen hangzik, de egyébként nagyon hatásos volt. Néha gitárt akasztott a nyakába, és riffelt rendesen. Előzetesen arra számítottam, hogy sok lírai számot fog előadni, de éppen az ellenkezője történt, igazi metal koncertet nyomott a Myrkur, többnyire a zúzósabb dalok kerültek elő. Ehhez remek fénytechnika társult, sötétkék, sötétzöld tónusok domináltak – ami nem annyira kedvezett a fotózásnak, de ez legyen a legkisebb baj.

Attól is féltem, hogy élőben csalódást fog okozni Amalie hangja, de erre is rácáfolt a lány, kitűnően hozta a magasakat, a hajlításokat. A durvább számok alatt nem is lenne feltűnő, ha nem lenne rendben a vokál, de például a legvégén előadott De Tre Piker, amelynek kíséretéhez Amalie egy sámándobot (vagy valami ilyesmit, de inkább skandináv népi ütőhangszer lehetett) használt, tökéletesen megmutatta, hogy nagyon jól tud a színpadon is énekelni. Egyébként imádom ezt a dalt, nem gondoltam volna, hogy élőben hallhatom, nagyon kellemes meglepetés volt, hogy előadta Brunn néni.

Természetesen nem maradhatott el az Ulvinde sem, ami a Mareridt album egyik legjobbja, de játszottak az első lemezről is dalokat – az Onde Børn hatalmas volt! Körülbelül háromnegyed órás volt a fellépés, sajnos egy pillanatnak tűnt az egész. Remélem, egyszer még láthatom a Myrkur-t főbandaként, hosszabb műsorral. Mert ha így folytatják, a határ a csillagos ég.

Vártam nagyon a Sólstafir-t is – ez volt az első találkozásom velük élőben –, de előzetesen a Myrkur jobban vonzott, ehhez képest olyat alakított az izlandi banda, hogy elvitték a pálmát. Sejtettem, hogy remek koncertet fognak adni, de minden várakozásomat felülmúlta a fellépésük. Ezután tényleg azt éreztem, hogy jó lenne gyakrabban koncerteket látogatni, mert ez a zene élőben működik leginkább, és ha lemaradok egy-egy kedvencem bulijáról, nagy élménytől fosztom meg magam.

A Berdreyminn lemezismertetőmben leírtam, hogy a Sólstfir zenéje egy hatalmas jammelés, ami élőben még hatásosabb volt. Ezek a srácok nagyon érzik a muzsikát, az együttes zenéje lüktetett, élt a színpadon. Jól is szóltak, minden hangszert tisztán lehetett hallani, és arányos volt a keverés. Kisegítőként egy billentyűs is játszott, hogy még hitelesebben be tudják mutatni a lemezeken hallható dalaikat.

Aðalbjörn Tryggvason énekes/gitáros remekül vezényelte a koncertet, igazi frontemberként viselkedett. Bemozogta a színpadot, sürgött-forgott, hatalmas beleéléssel énekelt, sztorizott a számok között, érezni lehetett, hogy nagyon élvezi a koncertet. Ehhez megkapta a támogatást is a közönség részéről. Telt ház volt, ami nem rossz egy ilyen underground együttesnél. A többiek is kitettek magukért, Sæþór Maríus Sæþórsson gitáros kalapban, kevesebbet mozgott, kicsit kedvetlennek tűnhetett, de ez csak felületesség, mert láttam rajta, hogy nagyon koncentrál a játékára, és a koncert utáni találkozásból az derült ki számomra, hogy egy rendkívül közvetlen és barátságos ember, aki imádja, amit csinál. De erről még szót ejtek.

Svavar Austmann basszusgitáros nagy terpeszek kíséretében, sajátos koreográfiával mozgott és játszott, Hallgrímur Jón Hallgrímsson dobos pedig hozta a biztos alapokat Svabbi-val együtt.

Szerintem nem mindig akkor szenzációs egy koncert, ha sok külsőséget vonultat fel egy zenekar, néha az is elég, ha a közönséggel szoros kapcsolatot ápolnak, közvetlenül viselkednek, ami mellé természetesen jó programot vezetnek elő. Ez valahogy így működött az A38 Hajó koncerttermében aznap este. Sajátos atmoszférát varázsolt a Sólstafir játékával, valamint a helyszín is jobban passzolt ennek a megvalósulásához, mint, mondjuk, egy aréna.

A legtöbb dal a Berdreyminn albumról hangzott el, amelyek között vannak lassabb, elvontabb bevezetőkkel, lírai betétekkel megtűzdelt számok is, és ezek egyáltalán nem tűntek unalmasnak; ilyenkor az ember elmerengett, átadta magát a hangulatnak – legalábbis én így éreztem. De mindig jött egy tempós rész, amely azoknak kedvezett, akik szeretnek tombolni, ugrálni a nótákra.

Számomra négy csúcspont volt a koncerten, az egyik a Hula című dal képében jött. Nemrég láttam a videoklipjét, elég szomorú történet jelenik meg benne, és élőben hallva összeszorult a szívem, annyira megérintett. Nevessen ki bárki, de majdnem elsírtam magam.

A másik katartikus élményem a Lágnætti alatt volt, ez szerintem az egyik legjobb Sólstafir-szám. Kitűnően játszották, örültem, hogy nem hagyták ki a repertoárból.

Aðalbjörn letette a gitárját, és egészen hátra, a bárpultig kiment, és onnan énekelte az egyik nótát – arra sajnos nem emlékszem, hogy melyik volt az –, ez is azt mutatta, hogy mennyire élvezték a koncertet, és tetszett nekik a közönség pozitív hozzáállása.

A fellépés végén a Bláfjall hangzott el, ami az új album egyik legjobbja. Na, a gyors résznél én is beindultam a körülöttem lévő emberekkel együtt, hatalmas pogó alakult ki. De ezt nem is lehetett másképp „kibírni”.

Kellően hosszú volt a koncert, de mivel annyira elmerültem a Sólstafir muzsikájában, hogy az időérzékem teljesen megszűnt, így meg nem mondanám, pontosan hány percet játszottak. Felgyúltak a fények, én még a terem közepén tébláboltam, majd egy sráccal szóba elegyedtem, amikor olyan esemény történt, amit még most is nehezen hiszek el. Sæþór Maríus Sæþórsson egyenesen odajött hozzám beszélgetni, fotózkodni. Sosem voltam az a típusú rajongó, aki keresi a zenészek társaságát sztárfotó, dedikálás, stb. miatt, de hogy egy zenész talál rám, azért ez nem volt semmi, hatalmas örömmel töltött el!

Hozzátartozik a történethez, hogy a koncert elején, közvetlenül mellettem volt egy kisebb balhé , amit még időben megakadályoztam. Egy vehemens srác valakit meg akart ütni – nem tudom, miért –, én pedig lefogtam, és rászóltam, hogy menjen ki, ne csinálja a fesztivált. A zenekar is felfigyelt az eseményre, megálltak, várták, hogy mi fog történni. Szerencsére hamar elcsitultak az indulatok, a figurát kivitte a teremből a barátnője, így folytatódhatott a buli. Sæþór biztosan ekkor jegyezte meg az arcomat. Nagyon kedves, barátságos ember, de az egész zenekar az, mindegyikük kijött beszélgetni a rajongókkal. Sokat nem trécseltem a gitárossal – az angoltudásom is hiányos –, nem akartam feltartani, de megdicsértem a koncertet és az aktuális albumot. Ő pedig csak szerényen mosolygott, és megköszönte a pozitív szavakat.

Sajnos Amalie nem vegyült el a tömegben; nagyon zárkózott, még Sólstafir-ék sem tudták, mi van vele; kérdeztem Aðalbjörn-t, de széttárta a karját. Halál haverom mesélte, hogy mostanában volt valami afférja egy újságíróval, valószínűleg ez állhat annak a hátterében, hogy kerüli a nyilvánosságot, de úgy vélem, valami nincs rendben vele. Sajnálom emiatt: hiába a szépség, a siker, ha ugyanúgy neki is megvannak a maga problémái.

Kerestem kontaktot, de a kiadó és a menedzsment is elutasító választ adott a kérésemre, hogy interjúznék Amalie-vel. Nagy köszönet az A38-nak, mert tőlük is kaptam egy e-mail címet, ahol érdeklődhettem ezzel kapcsolatban.

Remek este volt!

A szerző: Zozzie197 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*