Obituary: The End Complete (1992)

Az Obituary – a Morbid Angel-hez hasonlóan – hosszú, rögös utat járt be első lemezének megjelentetéséig. Erről most azért nem számolok be, mert a Slowly We Rot-nál már megtettem, ehelyütt a harmadik anyagra koncentrálok.

Az Obituary – a Morbid Angel-hez hasonlóan – látványosan letette névjegyét a death metal színtéren. A csapat bemutatkozó anyagai tulajdonképpen új megvilágításba helyezték a zenei extrémitás fogalmát, még akkor is, ha már bőven túl voltunk a Seven Churches-sen, a To Mega Therion-on, a Scream Bloody Gore-on, a Reign in Blood-on, a The Return…-ön vagy a Scum-on. 1989: Slowly We Rot, 1990: Cause of Death, 1992: The End Complete – három klasszikus, ez volt az Obituary addigi mérlege, amit – valljuk be – nem sok banda tudott abszolválni a metal történelmében. Ugyanakkor az is tisztán lemérhető volt, hogy mennyit fejlődtek az eltelt három esztendőben, és ez mindenképpen a Cause of Death idején csatlakozott Frank Watkins basszusgitárosnak (ex-Hellwitch, R.I.P.), James Murphy gitárosnak (ex-Agent Steel, Death, később Cancer, Disincarnate), illetve a tengernyi koncertnek, turnénak volt köszönhető.

A sors furcsa fintora azonban, hogy amikor 1991 vége felé, Scott Burns producerrel újra bevetették magukat a Morrisound stúdióba (a maszterizálásra a miami Fullersound-ban került sor), már újra Allen West volt Trevor Peres párja. Utóbbi visszatérése nem csak azért volt fontos, mert szólói a csapat védjegyeként funkcionáltak, hanem mert lényeges zeneszerző volt, a kilenc tételből négyet ő jegyzett, jobban mondva négy nótának (Back to One, Dead Silence, Killing Time, Rotting Ways) volt a társszerzője.

Tehát 1992-ben az Obituary – a Morbid Angel-lel ellentétben – a harmadik, azt a bizonyos vízválasztó, sorsfordító lemezét jelentette meg, és nem badarság azt állítani, hogy a rajongók, a death metal színtér lélegzet-visszafojtva várta. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy – és ezt is már több cikkemben kifejtettem – 1992 volt a death metal utolsó nagy éve. Celtic Frost-mániájukból a tagok ezen az anyagon sem engedtek (ahogy az I’m in Pain elkezdődik azokkal a koponyarepesztő, súlyos riffekkel!), ugyanakkor ezek a hatások kisebb hányadban fordulnak elő, egyértelműen a saját út megtalálása, kialakítása, az egyéniségre való törekvés jellemzi a korongot.

Kétségtelen, hogy James Murphy játékával komoly extrákat tett hozzá a Cause of Death-hez, hallható, hogy a technikás megközelítést akarták tovább vinni, igaz, túlzásokba sem estek, „a kevesebb néha több” elve érvényesül a szerzeményekben. A debütáló albumnál egy perccel hosszabb, a második korongnál viszont három és fél minutummal rövidebb The End Complete klasszikussá nemesedett, az olyan tételek, mint a Back to One, a Sickness, a Killing Time vagy a Rotting Ways a death metal non plus ultrái, képtelenség rajtuk fogást találni.

Erre az alkotásra viszont már egyetlenegy régi, demós tételt sem nem tettek fel, kizárólag vadonatúj szerzemények hallhatóak a lemezen. Annak idején, a C.O.C. előtti főhajtásként íródott Corrosive-ban – némi háttér vokálozás erejéig – Jeff Becerra-t akarták vendégszerepeltetni, azonban az akkoriban súlyos állapotban lévő énekes (1991-ben lövöldözésbe keveredett, kábítószeres fiatalok rabolták ki, és az incidens végeredményeképpen deréktól lefelé megbénult) képtelen volt a feladatra, azt mondta, hogy „az angyalok átkeverték a szobájában a dalt”, mire a zenekar köszönte szépen, és hazareptették Jeff-et.

Az Andreas Marschall borítójába csomagolt, Rob Mayworth által készített új logóval díszített anyag rettentő durva, brutális hangzással bír, a megszólalás mind a mai napig etalonnak számít a death metalban. A lemez utóéletéhez az is szervesen kapcsolódik, hogy a maga idejében az Egyesült Államokban 100 ezer, világszerte negyedmillió példányban kelt el, míg a megváltozott design a Roadrunner legkelendőbb pólómintája volt. Ekkoriban forgatták első videoklipjüket is, amely a címadó szerzeményhez készült.

Az Obituary – a Morbid Angel-hez hasonlóan – a death metal műfaj alapbandájává, irányadójává, követendő példájává nőtte ki magát. Azt nem mondom, hogy manapság kiadott, újkori lemezeik fenekestől forgatják fel az extrém muzsikák világát, viszont hozzáállásuk, kitartásuk, elkötelezettségük a stílus és fanatikusaik iránt megsüvegelendő. Korai műveik örök kedvenceim.

A szerző: Dávid László610 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*